Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

Cole	~Saver	2014.10.06. 16:50
Majdnem egy év telt el. Tavasz volt. A fák virágot bontottak, és minden zöldelt, de az én fejemben, pont ugyan olyan nagy volt a zűrzavar, mint előtte.  Victor nem szólt hozzám egy szót sem sose a jó reggelt-en, jó estét, és a jó étvágyat-on kívül. Fortyogott benne valami, amit nem akart kiadni. Bosszantott, de nem tudtam vele törődni. Igazából örütem neki hogy ilyen. Elterelte a gondolataimat Chrisről. Teljesen üresnek éreztem magam nélküle. Még gitározni se volt kedvem, éppn hoy csak megpengettem rajta a húrokat. képtelen voltam, valami normális akkord menetet játszani rajta.Nem volt erőm koncentrálni. Az alatt a majdnem egy év alatt, szinte zombivá váltam. Erősen borostás lett az állam. Ara gondoltam, mindahányszor belenéztem a tükröbe, Chris mennyire utálná. De mivel nem volt mellttem, és most márnem volt kedvem nőzni sem, ezért nem vettem a fáradtságot, hogy leborotváljam....Victort nem zavarta. Egy napon aztán, amikorVictor nem csinált semmit, csak a kanapén nyújtózótt, bánatos szemekkel nézve maga elé, sört kortyolgatva, felkaptam magam Gracel, és elindultam le a közeli parkba. Nem akartam végig nézni, ahogy leissza magát. Csak sétálgattam cltalanul a parkban, amikr egy sírós hangra lettem figyelmes, ami az én számomat énekelte. Azt, amit először Chrisnek írtam.  Ismerős volt a hangja. Nem teljesen olyan, de...minthaChrisé lett volna. szerettem volna látni az éneklő arcát. Tudni akartam, ki az, akinek a hangja, ennyire hasonlít az ővére. Másfelől pedig, az illetőnek angyali hangja volt, s a hangjában rejlőfájdalom, a sajátszívemben érzett fájdalmat tükrözte. Egyszer aztán csak megpillantottam. Egy csresznyefa, körül tégálázott tégláin üldögélt. Mellé ültem, és halkan - lehunyt szemekkel , - énekelni kezdtem a dal szövegét.

Christian	~Krisz	2014.10.06. 16:22
Arra a hétre rá, Alden kihozott az intézetből. Antiszociális maradtam mindenkivel, keveset szólaltam meg, pedig ők mindent megtettek, hogy nekem jobb legyen. Mégse fogadtam el a segítségük. Ezidő alatt tanultam folyamatosan, egy 15 éves szintjére cseperedve, kissé talán túl is. Komoly lettem, semmit sem mondtam ki komoly mérlegelés nélkül. Alden fiaként tekintett rám, és már képes volt arra, hogy az iskolába, amelybe beiratott, ne maga kísérjen el, hanem mehessek egyedül. Sok osztálytársam lett, de nem szíveltem igazán őket. A tanárokkal komoly maradtam, és köztük is csak néhányat értesítettünk a múltammal kapcsolatban. Én magam is változni kezdtem, nem csak lelkileg, hanem testileg is. Kissé magasabb lettem, nyúlánkabb, és már nem az a „jaj, de cuki kisfiú” beütésem volt, hanem egy érett fiatalemberé. Hajam lenőtt, hosszabb lett, és elég hosszú volt ahhoz, hogy néha összekössem. Gitározni is megtanultam, de soha nem játszottam el egy dalt sem, ami ahhoz az időkhöz fűződött volna. Már majdnem el is felejtettem.  Hazaérve ledobtam a cuccaim a sarokba, majd köszönés nélkül leléptem, fogva a gitártokom, és a hangolóm, és kisétáltam egy messzi parkba, ahol Alden nem tudott követni. Leültem egy padra. Az arcomat megvilágította az alkonyi nap fénye. Tavasz volt, pár nap volt áprilisig, és ezzel együtt a születésnapomig. Hamarosan 16 éves leszek. Elővettem a gitárom a tokból, és behangoltam, majd olyat tettem, amit az utóbbi időkben rég. A szemeimből könnyek csorogtak, miközben énekeltem a dalt, amelyet Cole először énekelt el nekem, gitározva. Nem tanultam meg, egyszer hallottam életemben, mégis el tudtam játszani. A parkot kihaltnak véltem, ezért eresztettem el a könnyeim, bár ez nem így volt. Valaki figyelt.

Cole	~Saver	2014.10.06. 16:04
Saját magamat láttam a szemeiben. Végül, amitől a legobban féltem, betelsesült. Ugyan olyan lett mint én. Teljesen tisztán kezdte, s végül ez lett belőlle. "Nem én választottam ezt!" - igaza volt. Én tehettem róla, miattam történt ez meg vele.  Vissza néztem rá a vállam fölött. Teljesen összetört, az én hibámból.  Lehajtottam a fejemet.  - Még ha utálsz is - teljesen jogosan - ígérem, ki hozlak innen! Az én hibámból kerültél ide, szóval, még ha utálsz is, segítek kijutni... - mondtam, azzal folytattam utamatkifeléaz épületből, Victor pedig egy utolsó rosszaló pillantás után, lépkedett is utánam.  - Victor - fordultam felé, amikor már egy ideje úton voltunk - Ugye meg van neked Chris bátyjának a száma? - bólintott. Láttam a szemében valami keserűséget. Ekkor döbbentem rá, hogy az előbbi kitörése, nem az érzelmeit tükrözte, csak annak egy igen apró darabkáját. Erősen gyanítottam, hoy sosem fogom megtudni és megérteni hogy mit is érez valójában.  - Add ide a telefonodat - kértem, felé nyújtva a tenyeremet, amibő beletette a telefont. Tárcsázni kezdtem. - Helló - szóltam bele, a lehető legflegmább hangon. Utáltam hogy neki kellt adnom Christ. De talán még nála is jobb helye van, mint egy olyan helyen, ahol ennyire kikészült idegileg.  - Az a helyzet, hogy segítened kéne. Nem rajtam, hanem Chrissen. Intézetbe vitték mert én elkövettem egy elég nagy hibát. Sóval, kikne venned onnan, és a gyámságodba fogadni őt, különben teljesen össze törik. - magyaráztam.  - Nem azt mondtad, hogy soha nem fogod egy olyan embernek adni őt, mint én? - nem láttam, de tudtam hogy fintorog - Figyelj...kössünk egy üzletett! A gyámságom alá veszem Christ, és kihozom onnan, de te cserébe, nekem fogsz dolgozni, és soha nem fogod meglátogatni Christ!  - Legyen - sóhajtottam önmegadóan. Nem tudta, hogyChris utál. Azt hiszi, hogy ez büntetés, pedig egyáltalán nem számít. Ha Chris nem akar látni, egyébként sem fogom ráerőszakolni magam...  - Felfogtad amit mondtam ?! - kérdezte hitettlengedve - Egyszer sem! Nem láthatod többet...  - Értettem - erősítettem meg a döntésemet. Míg ő felkuncoogott, és minden jót kívánva, letette a telefont.

Christian	~Krisz	2014.10.03. 20:59
A földre estem, miután a magasabb alak abbahagyta a fujtogatásom.  - Nem. Nekem nincsenek ismerőseim. Nekem semmim sincs. Csak egy vagyok a sok közül. Egy, akinek meg kell ölnie embereket, hogy életben maradjon. Nem én választottam ezt! Nem akartam ilyen lenni! De nem volt más választásom, különben már én is halott lennék! Én... muszáj volt... - tört el az arcomról az álarc. Az előző csak egy maszk volt, amely mögé el tudtam magam rejteni. Amit ha felvettem, meg tudtam magam védeni. De ez összetört. Ő volt az. Cole. A szerelmem. A volt szerelmem. Ő már utál. Véget kellene vetnem az életemnek..

Cole	~Saver	2014.10.03. 20:51
-          Mehetünk – hátat fordítottam, fittyet hányva a kést nyakamhoz szegező Chrisnek. Ha így állunk, hát így állunk. Nincs mit tenni…én csak látni akartam. Ha megakar ölni, az ellen nem cselekszem. De épp mikor menni akartam ki, Chris még egyszer nekem rontott. Hátra fordultam, és a könyökkömmel védtem magam, így csak a könyökemet sebezte meg egy kicsit a kés.   -          Hogy merészelted! – förmedt rá Victor, s olyan haragodt láttam az arcába, amit nem hogy az 5 hét alatt, de szerintem mióta ismerem nem láttam a szemébe. – Még egy ilyen, és kis kanállal szednek össze, öcsi! – erősen a falhoz nyomta. Hangosat puffant, ahogy a falhoz vágta, a kés ki is esett a kezéből   -          Van fogalmad róla ki ez az ember, te kis galacsin!! – üvöltötte az arcába, miközben én csak az ajtóban álltam, és néztem – Ha ő nem lenne, te sem lennél a világon, de sz@rrágó!  Tudod te mit élt át az öt hét alatt?! Van fogalmad róla?!?! Mert nekem nincs!!!! Csak azt látom, hogy nem önmaga….és tudod mit…legszívesebben kitekerném a nyakadat, mert ez az egész, mind miattad van!!! – üvöltötte, olyan hangosan, hogy az egész épület belezengett. Biztos voltam benne, hogy ez az 5 hét alatt összegyűjtött feszültség.   -          Hagyjad Victor… - mondtam elégedetlenül – Ez már nem az a Chris akit én ismertem – lesütöttem a szemem, kifelé fordultam a cella ajtón. Tényleg nem ő volt. A szeme, ami egykor a csillagoktól ragyogó kék égre emlékeztet, most csak üres, gyűlölettel teli szem párt láttam. Unalmas volt. Ugyan olyan halandó mint a többi; mocskos, szennyezet, alattomos.  Ezzel áhítottam magam, de igazából csak csalódott voltam, és szomorú, amiért nem azt a fogatatást kaptam, amibe reménykedtem….

Christian	~Krisz	2014.10.03. 20:25
Az idők lefojása alatt megtanultam, hogy senkiben, soha nem bízhatok. Sokadjára tapasztaltam meg, de végre rájöttem a dolgok nyitányára. A konyhából kést csentem el, és esténként alvás helyett annak élesítésével töltöttem az időt. A falat elkezdtem rombolgatni, és a letört kődarabokkal élesítgettem. Már az ebédlőbe is lemerészkedtem, hogy egyek, amennyi belém fért, és a többiek félni kezdtek tőlem. Mindenhova magammal vittem a kést, mint fegyvert. Az intézmény mivoltjára is rájöttem. Ölsz, vagy megölnek. Így titokban pár ember életét elvettem, akik jómaguk is engem akartak megtámadni, de valamiért az intézményfelelősök nem gyanakodtak rám. Egyre kevesebbet gondoltam rá, és az 5 hét végén oda jutottam, hogy tudtam, ki volt, csak a nevére nem emlékeztem. Aznap este, aki elhurcolt, bejött hozzám, és közölte, hogy hamarosan látogatóim jönnek. Görcsösen viselkedtem, és vártam, hogy jöjjenek. Engem senki sem ismer. Mégis ki akarna látni egy olyasvalakit, mint én? És megtörtént. Este 7 fele kinyílt az ajtó, és én kést rántva feszítettem a pengét az alak nyakához. Még nem vágtam el, de ha gúnyolódni jött, készen álltam rá, hogy megtegyem.  - Mit akarsz? Semmi érdekes nincs itt. Menj innen, ha jót akarsz magadnak. - mondtam az arcába sziszegve a szavakat. - Nem láttad az ajtót? Pedig elég nyilvánvaló. Rossz embert keresel. Én az intézmény „gyilkosa” vagyok. - mondtam gúnyosan.

Cole	~Saver	2014.10.03. 20:14
A napok jöttek, mentek. Minden nap borzasztóan hosszúnak tűnt, egyedül a hideg kórházi szobában fekve. Bár Victor jó néhányszor bejött hozzám, inkább próbált magának valami munkát keresni, hogy fent tudja tartani a lakást.  Sosem beszélt róla, de tudtam hogy baj van. A NARKOTIKA volt az egyetlen bevételünk, nem is értettünk nagyon máshoz a zenén kívül, de tisztában voltam vele, hogy Victor van olyan babonás, és naiv, hogy nem megy el egy másik zenekarhoz zenélni. Azért tudtam, mert én is pontosan ilyen voltam. Ha nem lehetek a NARKOTIKA  frontembere, akkor nem leszek senkié másé sem. Már pedig, esélyt se láttam arra, hogy  a NARKOTIKA valaha is újra egy legyen. Sam és Back rám se nézett. Még csak egy sms-t sem írtak… De ezt nyugodt szívvel viseltem. Már hozzá szoktam, hogy az emberek eldobnak, hogy nem vagyok fontos nekik, hogy a képembe hazudnak, hogy elhagynak. Nem érdekelt. Viszont Chris hiányát, napról napra nehezebben viseltem (…) Az első héten, még fel se fogtam teljesen. Folyamatosan az ajtót néztem, vártam mikor vágja ki valaki, széles mosollyal rám nézve, miközben azt mondja „csak tréfa volt!” . Vártam. Vártam, előugorjon a bohóc a kész átverés táblával, de el röpült az egy hét, s semmilyen bohóc nem ugrott elő. A második héten, már kezdtem meg érteni, kezdtem felfogni, mi is történt egy héttel ezelőtt. Felfogtam, hogy már nincs közöm Chrishez.  De nem foglalkoztam vele. Arra gondoltam, hogy majd Chris megszökik talán, vagy Victor a gyámsága alá veszi, s minden rendben lesz. Ebben reménykedtem, persze csak csöndesen.   Ezen a héten csütörtökön, Victor bejött hozzám. Chris elvitele óta másodszor. Nem szólt egy szót se, csak leült elém, lefelé hajtott fejjel bámulta a padlót. Nem tűnt túl vidámnak, ami ritka dolog volt tőle. A Chris hiánya miatt érzett kést, a bús ábrázata még inkább megmérgezte. Azon rágódtam, hogy ez mind miattam van. Hogy azért van mindez, mert én nem hallgattam már megint…hogy én már megint… A harmadik héten, arra az elhatározásra jutottam, hogy igaza volt apámnak, amikor azt mondta, nekem meg sem szabadott volna születnem. Igaza volt, amikor azt mondta, én vagyok a hibás mindenért, hogy én nem vagyok jó semmire. Arra gondoltam, az lett volna a legjobb, ha sosem talál rám Victor. Akkor sosem okoztam volna fájdalmat neki. Bármennyire is titkolta, tudtam hogy kimerült. Mégis majdnem mindennap arra keltem, hogy mellettem fekszik. Még ha a keltem után rögtön szaladt is munkát keresni, vagy épp dolgozni, minden reggel megvárta míg kinyitom a szemem. De sosem szólt egy szót sem. Egyetlen egy szót sem. Olyan volt, mintha nem mert volna hozzám szólni. Pedig én azt akartam hogy beszéljen hozzám. Hogy nyugtasson meg, ahogy régen szokott…de nem tette. Nem csinált semmit. Utáltam magam emiatt. Victor szinte élőhalott volt, Chris meg valószínű a poklok poklát éli át, miattam, amiért nem fegyelmeztem önmagam. Amiért önfejű barom módjára viselkedtem, mint mindig. A negyedik héten, már szinte szét hasadtam a fájdalomtól. Fáradtnak éreztem a végtagjaimat, akárhogy feküdtem az ágyon, minden hogy kényelmetlennek tűnt. Szúrt a mellkasom, mintha tőrt döftek volna belé, aminek a végére sósavat csepegtettek.  Mardosott belül. Nem mutattam.  Semmi sem látszott abból, hogy úgy érzem, mindjárt szilánkjaimra török. Félelmetesen gyengének éreztem magam. Mindeközben pedig azon gondolkodtam, mi járhat Chris fejébe. Mit érezhet, hiányzok e neki, gondol e rám, elfelejtett e már, gyűlöl e már annyira, hogy azt mondja magának, soha többet nem akar látni. Ha arra gondoltam, igen, nem éreztem értelmét az életemnek. Meg is fordult a fejemben, hogy most azonnal véget vetek ennek az egésznek a halálommal, de minden pillanatban amikor Victorra néztem, úgy éreztem, nem tehetem. Nem futamodhatok meg, mint egy gyáva nyúl. Azt szokták mondani, aki főzte egye is meg. Káoszt csináltam. Helyre is kell hoznom. Tényleg ez volt a tervem. De folyamatosan hagyott el az erőm, s a remény fénye egyre távolodott tőlem. Míg az ötödik hétre, teljesen érzéketlenné váltam. Üresnek éreztem magam. Nem ringattam magam hiú ábrándokba, nem néztem az ajtót folyamatosan mint egy őrült, mint az első héten, nem éreztem fájdalmat mint a második héten, nem voltam bűntudatos, mint a harmadik héten, nem éreztem magam remény vesztettnek, és kétségbeesetnek, mint a negyedik héten. Egyszerűen…nem éreztem semmit. Mintha a szívem helyén, egy nagy üres lyuk tátongott volna. Nem fáj látnom Victor búslakodó arcát, s nem fájt arra gondolnom, hogy Chris egyedül van, egy egészen picinyke kis szürke szobában az intézetbe. Ami azt illeti, egyáltalán nem gondoltam rá. Egészen pontosan, egyáltalán nem gondolkodtam. Semmire. Csak bámultam fölfelé a plafonra. Olyan volt, mintha nem is éltem volna. Ezen a héten pénteken aztán, haza engedtek a kórházból. Victor összecsomagolta a kórházi cuccaimat egy bőrönd félébe, és végülis elindultunk hazafelé a kórházból. Már nem drogoztam magam, de az orvosok erősen Victor lelkére kötötték, hogy vigyázzon rám, mert aki kétszer droghoz nyúlt, harmadszorra is ahoz fog, s akkor már nem fognak tudni semmilyen csoda szerrel segíteni rajtam.  Ezzel a tudattal sétáltunk haza. Mivel – ahogy Victor mesélte , - a kocsit elkellett adni, hogy ki tudja füzetni a lakás tartozásait. Teljesen eladósodtunk azóta, hogy a NARKOTIKA felbomlott. Erre csak akkor jöttem rá, amikor megláttam az asztalon heverő csekkeket az asztalon, amikor haza értünk. -          Cole… - szólalt meg, öt hét után, végre először Victor. A kanapén nyújtózkodtam tudomást sem véve, az előttem heverő csekkekről. – Ne haragudj, de… - szagatottan beszélt, mintha nem tudná mit akar mondani, vagy ha nem lenne biztos benne, hogy el akarja mondani. Felültem. Jelezve; hallani akarom, tudni akarom. -          El kellett adnom a kocsidat, hogy ki tudjam fizetni a villany számlát – sóhajtott egy nagyot. Legyintettem egyet. -          Még szerencse hogy össze költöztünk, mielőtt felbomlott a NARKOTIKA, különben most mind a ketten a kuka mellet guberálnánk – viccelődtem, persze egyáltalán nem mosolyogtam. Mindenesetre elértem, hogy Victor halványan mosolyra húzza a száját, s ettől valahogy nekem is jobb kedvem lett. Én is magamra erőltettem egy mosolyt, s egy pillanatig viccesnek is találtam. Aztán eszembe jutott, hogy Christ pont egy szemetesben találtam meg, és ez felidézte bennem az első találkozásunk emlékét. Kristály tisztán emlékeztem mindenre, az arcára, a hangjára, a kérdéseire, a gesztusaira. Újra látni akarta. S ebben a pillanatban jöttem rá, hogy nem lehet. Ekkor döbbentem rá arra, mit is jelent ez az egész. Az elmúlt 5 hét szomorúságát éreztem egyszerre a szívemben. Az asztalra hajtottam a fejem.   -          Én… - motyogtam. Remegett a hangom, ami meglepett. Akkor éreztem csak, hogy a sírás mennyire kaparja a torkomat – Annyira hiányzik – mondtam ki végül, pár percnyi dadogás után, erősen  ökölbe szorítva a kezemet, hogy ne sírjam el magam.   -          Holnap bemegyünk hozzá… - ígérte Victor, mellém ülve, átölelve a vállamat. Nem hittem el neki, de másnap, valóban bementünk az intézetbe.

Christian	~Krisz	2014.10.03. 18:32
- Ne! Ne! Nem! Engedj el! Nem megyek! Cole! Ne engedd, hogy elvigyenek! Ne! Nem! Ne... - visítottam, de hiábavalónak bizonyult. A férfi a vállára dobott kiméletlenül, majd kivitt a szobámból. Sírva bámultam Cole után. - Cole...  A nevelőintézet kész pokol volt. Egy piszkos, poros szoba, annyim volt. És egy magasan fekvő ablak, amit még csak el se értem, hogy kinézzek. A szobámban kuporogtam. A ruháimat elvették, és rongyos ruhákba öltöztettek. Semmim nem maradt, amim Cole-hoz húzott volna. Éjjel-nappal utána sírtam. Naponta, mikor ebédelnünk kellett - ugyanis csak ebédet kaptunk, reggelit és vacsorát nem - kényszeredetten mentem le. Utáltam ott lenni. Még a jéghideg szoba is melengetőbbnek bizonyult. Mikor beavattak, röhögve mesélték el a többieknek, hogy szexrabszolga voltam, ráadásul férfiakat elégítettem ki. Azóta himringyónak, ribancnak, és többi ilyen jelzőkkel illettek, valamint sokszor meg is vertek a kinézetem miatt, csakhogy elcsúfítsák az arcom. Ezért a legtöbbször még enni sem mentem le, de nem is volt baj, amúgy sem adtak ehető ételt. Valamelyik nap annyira megsebesítettek, hogy a jobb szemem elcsúfult, így le kellett kötni, hogy más ne lássa.

Cole	~Saver	2014.10.03. 18:07
Újból meg akartam csókolni, hogy én is átadhassam neki a lekem egy darabkáját, de épp ikor össze értek volna az ajkaink, kinyílt a szoba ajtó.  Egy öltönyös, magas, fekete hajú, szmüveges férfi lépett be az ajtó. Úgy nézett ki mint egy bíró, vagy egy ügyvéd, vagy valami polgármester féle, de mindenképpen valami nagy fejesre ippeltem, ezért megálltam a cselekedettembe, és a férfire néztem, aki kifejezéstelen arccal bámult ránk az ajtból, kezében egy fekete akta táska szerűséget szorongatva.  - Ön Cole Agoyoanye úr? - kérdezte felém nézve. Egy darabg eltöprengtem, hogy mit válaszoljak. Ha aztmondom nem, elmegy, és folytatthatom, amit az előbb elkezdtem... - Igen - mondtam végül, mert furdalt a kíváncsiság, hogy mit akar egyilyen úriember alkat tőlem  - Ezt a papírt önnek hoztam a gyámhatóságtól! - kinyitotta a kezében szorongatott táskát, kivett belőle egy dossziét, a dossziéból egy pappírt, amit aztán a kezembe adott. Olvasni kezdtem. "Kedves Cole Agoyoanye úr! Tisztelettel tudatjuk önel, hogy a 2014. októberben ön álltal megnyert, gyámsági per - amit Christian Cross gyámsági jogáért folytatott , - ezennel semmisnek minősül. a feltett drogfüggősége miatt.  Mostantól, Christian Crosst, egy Londoni nevelőintézetbe fogj megtalálni, mindaddig, amíg valaki a gyámságába nem veszi. A fiút, a pappír átadásakor, az odakirendelt ember felügyeletére bízzuk. Az ő feladata lessz a fiút, az intzetbe szállítani. Ez a férfi az, aki átadta magának a pappírt. Kérem, legyen együtt működő! Tisztelettel: Uk Gyámásági Hivatal" - Chrstian Cross úr, kérem jöjjön velem! - szólalt meg az öltönyös férfi, mikor észrevettem hgy végére értem az olvasásnak. Nem tudtam, hnnan tudja hogy ő Chris, de nem is érdekelt.  - Nem viheti el tőlem Christ! - üvöltöttem. De tudtam, hogy nagyon is elviheti. Utáltam hogy rerőszakolnak valamit, amit ő nem akar. - Nem viheti el, ha nem akar menni önszántából! - erősködtem, de hiába. - Sajnálom uram, de mint ahogy olvasta, kötelességem magammal vinni, a legközelebbi intézetbe. Ott majd látogathatja őt Tényleg, igazán sajnálom - magyarázta, tetettet együtt érzéssel a hangjába. Képtelen voltam meg szólalni....mit mondhatnék? Igazik van. Tényeg nincs jó helye nálam...de az intézetbe se lesz jobb neki!

Christian	~Krisz	2014.09.30. 19:20
- Miből gondolod, hogy hiba, amit érzel? Szerintem nem az. Ez bizonyítja azt, hogy még mindig kellek neked, és ennek örülök nagyon. Csak annyit szeretnék kérni, hogy mondd, hogy szeretsz. - temetkeztem bele az ölelésébe, és a mellkasának támasztottam a fejem. A kezeim a széles csípőjét simogatták, és a bőrén át kiéleződött medencéjének csontjait súrolták az ujjaim. Felnéztem rá, és az arca ívét rajzoltam körbe az ujjaimmal. Rajzoláshoz csodálatos modell. Le szeretném rajzolni. Ő egy görög istennel is felér. Valóságos Adonisz, és csakis az enyém. Követelőzően közelebb bújtam hozzá, és így szóltam.  - Nem haragszok rád. A drog váltotta ki belőled. Hamarosan már nem kívánja a tested a drogot, és minden rendbe jön. - hangsúlyoztam a mindent. És ebbe a Narkotika is beletartozott. El fogom érni, hogy újra együtt legyen a csapat, még ha nekem el is kell tűnnöm, és soha többet nem láthatom őket. Legfőképp Cole-t nem.

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk