Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

Floris Jurgen	~Krisz	2014.12.17. 17:05
Elsírva magam örömömben, a földre huppantam, és próbáltam felszárítani a könnyeim a póló ujjával, mindhiába. Ködös tekintettel kerestem meg Luke-t, majd a lábának dőlve, földön ülve szipogtam.

Luke Wolf	~Saver	2014.12.17. 16:58
- Azért mert ez egyedi - vágtam közbe - A táncosok általában betanult lépések szerint táncolnak a kötélen. Semmit sem csinálnak ösztönösen. Mi viszont, csupán éreztük a zene ritmusát. Ez az igazi művészet. - Pierro felhorkant, de azért a szája szélén elmosolyodott. - Ez az egész sokkal szebb lenne, ha nem együtt csinálnátok - javasolta apámnak, aki megrázta a fejét. - Ezeknek együtt kell mozogniuk. Bármennyire is undorodom ettől, de azt kell mondjam, fiam, most az egyszer büszke vagyok rád, attól eltekintve hogy homokos vagy - megveregette a hátamat, ajándékozott egy magára erőltet mosolyt, majd elment. Sosem beszélt többet a kelleténél.

Floris Jurgen	~Krisz	2014.12.17. 16:56
- Azt, hogy Jurgen, és Wolf mocskos buzik, de a tánc egész jó volt. - nyugtázta Pierro. - Hasonlómód. De nem tudom mihez hasonlítani a táncot..

Luke Wolf	~Saver	2014.12.17. 16:56
- Nem is sírok - hazudtam. Furcsa, mit képes művelni egyetlen egy tánc az ember lelki világával. Nem tudom, milyet lett volna, ha a sátorba maradunk, és azt csináljuk, de egész biztos voltam benne, hogy ennél a kellemes megszabadulásnál nem lett volna jobb. - Pierro? Te mit gondolsz? - fordult apám Pierro felé. Elállt a szavam, majd a döbbent arccal állókra néztem.

Floris Jurgen	~Krisz	2014.12.17. 16:55
Könnyes szemekkel öleltem magamhoz, és a hátát simogattam. - Ne sírj, Luke. - mosolyogtam, és lesegítettem a kötélről, majd a kötél alján zokogva borultunk egymásnak.

Luke Wolf	~Saver	2014.12.17. 16:53
Óvatosan helyeztem testét vissza a kötélre, lágyan az ölelésembe fontam, és nem érdekeltek az egyre csak minket fürkésző szemek. A minket takaró fehér fátyol szerű takarónk a fellegekben szárnyalt, én pedig sírtam. Olyan csendesen, hogy Florison kívül, egészen biztosan senki nem vette észre. Viszont a csókunk még édesebbé vált a szánkba áramló öröm könnyeimtől. Nem érdekelt hogy maradnunk vagy mennünk kell, az sem érdekelt hogy író lesz e belőlem valaha, csak az érdekelt, hogy halálom napjáig a karjaim között tarthassam.

Floris Jurgen	~Krisz	2014.12.17. 16:52
Elmosolyodva hullottam vissza karjaiba, akár egy kis tollpihe, majd mikor éreztem, hogy a talpam újra kötélt fog, erős karokat éreztem a derekamon, és egy egyre közeledő, gyönyörű arcot, melyek arra kényszerítettek, hogy eresszem el magam, a derekam ívet írjon, ő pedig megcsókolhasson. A csók pillanatában tüzijáték színei robbantak fel körülöttünk, melyek jelezték, hogy a táncnak a csókkal vége.

Luke Wolf	~Saver	2014.12.17. 16:52
A csókja olyan volt, mint gyógyír minden sebemre. Az összes pofonra, és kés szúrásra, minden ki nem mondott szóra gyógyír volt. Minden fájó emléket dobozba tettem, és olyan erősen ragasztottam le a fejemben, hogy soha senki ne tudja őket kinyitni. Nem fájt semmim, egyszerűen boldognak éreztem magam. Feldobtam a levegőbe, pördültem egyet, majd elkaptam. Megint feldobtam egy halom virág kíséretében, cigánykerekeztem egyet jobbra, majd pár centitől a kötéltől ismét elkaptam, akár egy hercegnőt, a hercege. Parádét akartam, mint ahogy a zene is.

Floris Jurgen	~Krisz	2014.12.17. 16:51
Elmosolyodva, szintén könnyes szemmel néztem rá, és elfogadtam angyali csókját. - Fejezzük be a táncot. - mondtam, megsimítva az arcát, majd magabiztosan terültem el a karjaiban, melyek felemeltek, és megpörgettek a levegőben.

Luke Wolf	~Saver	2014.12.17. 16:50
Amikor meghallottam hogy énekelni kezd, én is hozzá zengtem a magam basszus melódiáját, miközben helyet cseréltem vele a kötélen. Valami fojtogatott belül, és nem értettem mi az. Aztán rádöbbentem....Azért van mert minden; tökéletes. A magány, amiről most melódiát zengtem, már nem ölelt magához. A farkasaim, már nem az én magányomról énekeltek. S mikor mindenre rádöbbentem, a zene hirtelen felgyorsult, én pedig könnyel teli szemekkel fordultam Florishoz, reménytelen ragadva ölelő karjaimban. Neki köszönhetek mindent....Ha itt minden véget is ér, most kezdődik még csak minden! - ezt gondoltam, mikor a zene újra kupolásan lelassuló ritmusára, hirtelen megcsókoltam, eltakarva magunkat apámék kíváncsi szeme elől egy fehér lepellel, aminek függöny, vagy sokkal inkább fátyol szerű anyaga, épp csak annyira takar, amennyire szükség volt rá.

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk