Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

Vito	~Krisz	2014.11.14. 19:34
Miközben Draco halott testén zokogtam, Castiel, Edgar, és a doktor hátrébb araszoltak, és elhagyták a szobát. Jól tudták, hogy nem szabad ott lenniük. Zokogva temetkeztem Draco egyre merevebb mellkasába, ami valaha még szép, fehéres volt, mostmár inkább szürkének nézett ki. A plafonból valamilyen arany szinű por kezdett hullni, miközben felnéztem, és mindent arannyal volt be, kivéve minket. És az átjárói szárnyam is megjelent. Arany színben pompázott, és egy glória is volt a fejem felett.  - Vito... te nem átjáró vagy. Téves hitben éltél, egészen mostanáig. Te egy angyal vagy, ahogy anyád, és apád is azok voltak, csak titkolták előled. Tisztavérű angyal vagy. Megvan az erőd hozzá, hogy visszahozd szerelmedet az életbe.

Draco	~Saver	2014.11.14. 17:42
Egy temetőben voltam. Otthonos hely. Legalábbis nekem, aki démon, mióta csak az eszét tudja. Körülöttem sírok. Előttem pedig egy hatalmas, magas tornyú templom. Tornyán, egy kör alakő ablak díszelgett, amin mozaikból egy szent kép volt kirakva. Vettem a fáradtásgot, hogy jobban megfigyeljem. Ahogy kivettem, Mária, és Jézus volt rajta. A templom falai, sötét szürke kövekből, téglákból lettek összeácsolva, valami középkori módszerrel. Hallottam, a mögöttem levő varjak, és hollók fülsüketítő, hátborzongató károgó hangját. Nem szerettem ezeket a hangokat. Azokra a keserű pillantásokra, emlékeztettek, amiket akkor láttam, valahányszor megöltem valkait. Süvített a szél, a hideg a bőrőmbe mart. Hallottam, ahogy az őszi, gyilkos szellő a fák ágai közé hatol, lesöpörve arról azt a két ágán maradt levelet is. Hallottam, ahogy a levelek a földre hullanak, társaik közé. Éreztem a szagot. Azt a furcsa, halál szagot. Mint a szénpor, de valahogy mégis mésmilyen. Egyedi illata volt. Na már, ha illatnak lehetne nevezni az ilyent. Már maga az illat, kétségbeejtő, és elgondolkotató volt. Elgondolkodtató, hogy mi lesz, ha már nem leszel. Hiányozni fogsz vajon valakinek? Lesz aki a sírodra virágot tegyen? Aki gondoljon rád? Lehajtótt fejjel, válaszoltam a magamban feltett kérdésekre; nem. Legalábbis, az én szempontomból. A szívem, furcsa lüktetésbe kezdett. Fájt, s mardosott valami belülről. Nem olyan fájdalom volt, mint amikor megszúrják az ujjadat. Ez valami, megfoghatattlan, megmagyarázhatatlan fájdalom volt, mint amikor úgy érzed, nincs értelme az életednek. Hirtelen, a néma csöndet, a templom hangos harangjának zaja törte meg. Felkaptam a fejem, és a templom toronyára néztem. A legmagasabb pontjára, amire csak tudtam. Életemben először, úgy éreztem hogy van Isten. Úgy éreztem, hozzám szól. Nem igazán tartoztam azok közé, akik érdemesek voltak a szavára. Mégis, a harang hangjából, úgy éreztem, mintha az ő szava szólna át, valami érthetetlen nyelven. A szívem, fájó, maró lüktetését, valami kellemes mellegség vette át. Az egész testemet, úgy suhant végig a hideg, hogy meg sem éreztem. Sem a szelet, sem az őszi hideget. Figyelmen kívül hagytam a madarak bántó hangját, s csak a harangra koncentráltam. Elgondolkodtam, milyen gyönyörű, és hogy mindeddig, én ezt miért nem vettem észre.  Lehunytam a szemem, és úgy hallgattam tovább. Csak hallgattam, és hallgattam. Egyre nyugotabbá válltam, míg végül egész boldognak éreztem magam. Végtelenül kellemes érzés volt. Mikor aztán a harang hangja, lassan elcsendesült, egy ártatlan, árva könnycsepp szaladt végig az arcomon. Észre se vettem, mind addig, amíg a kezemre nem pottyant az államról. Kinyitottam a szemem, majd még egy könnycsepp végig gördült az arcomon. Nem tudtam, miért sírok, de sírtam. Hátat fordítottam a templomnak, a sírtömbök felé. A sírok egymás mellett sorakoztak. Láttam az előttük álló arcokat, az előttük álló emberek emlék foszlányait. Amint, nevetnek, beszélnek, játszanak, gondolkoznak, sírnak; élnek. Majd szépen lassan, a keresztfákon, sorban megjelentek a képek, ahogy meghalnak. Ahogy megölöm őket. Mert az összes, abban a temetőben fekvőt, én öltem meg. Legelöl, velem szemben, a kislányé. Akinek szeme, olyan gyönyörűen csillogott. Akinek a hálakor úgy éreztem, bár én is vele halhatnék. Emlékeztem a lányra, és a szívemet újra rabul ejtette a sírás érzése. A fájó, sírás érzése. Soha nem tudom lemosni magamról, annak a kislánynak a vércseppeit. Hiába bánom meg szászor is...ő még attól halott marad.  A hollók, egyre csak gyülekeztek, míg én sírva a földre rogytam. Egész életembe, semmi jót nem tettem. Mást se csináltam, csak kritizáltam másokat...pedig én sokkal hibásabb vagyok mint bárki más. Mindig, mindenkinek csak ártottam. Ember életeket vettem el. Ártatlanokét. Olyankét, akik nem érdemlték volna meg. A fülemben hallottam, és láttam a segély kérő sikolyokat. A kislány sírását, az öregek könyörgését,  a szerelmesek egybásba ölelkezését, ahogy lassan lehunyják a szemüket, és beletörődnek, a sok öngyilkos remény vesztett hangját, ahogy feladja. - Saj...sajnálom - motyogtam, erősen az alsó ajkamba harapva, ökölbe szorítva a kezemet - Sajnálom! - ordítottam, elijjesztve a hollók sokaságát, akik a húsomból lakmároztak kicsivel arébb. Amikor felnéztem láttam, a magam előtt heverő holttestemet. Test nélkül voltam, csak a lelkem, és semmi más. Balra néztem. A templom mellett, egy fő kereszt állt. Fából kifaragva, a feljövő nap fénye, gyönyörűen körbe ragyogta a vonalát. Lassan a kereszt elé lépkedtem. Kezdtem hinni, megbánni, szeretni. Valamiképp szerettem volna mindenkinek vezekelni, akit eddig bántottam. A kereszt előtt, láttam egy gyertyát, mellette gyufát. Meggyújtottam, majd hátra léptem egy lépést, és a tekintettem a kicsinyke kis lángba mélyesztettem. Végig gondoltva az életem. Tudtam, hogy megfogok halni. Hogy eljött a vége. Sokat meséltek már róla. Hogy mindenkinek másként jön a halál. Van akinek kellemes véget ér, vannak visszont, akik nagyon nehezen elszakadni az élettől; nekik fájdalmasabb. Én nem akartam hogy fáljon. Ezért mindig úgy készültem erre a pillanatra, hogy könnyedén fogok búcsúzni az élettől, de ez nem volt olyan könnyű. Most mégis fájt. Szerettem volna, jobb életet élni. Ha nem is lettem volna sokkal kedvesebb, de szerettem volna végre önmagam lenni, segíteni másokon. Végsősorban, pedig Vitora gondoltam, és újra sírni kezdtem. Az arcomon megállás nélkül potyogtak le a könnyek, sokkal jobban, mint ezelőtt. Úgy szerettem volna még egy kicsit élni...miatta. Hirtelen kivilágosott. Mellettem, a kereszt jobb oldalán valami angyal szerű lény jelent meg. Nem tudtam kivenni tisztán az alakját, de láttam hogy mosolyog. - Te vagy Draco? Igaz? - kérdezte, és az alakja élesedni kezdett. Egy nő alakját formálta. Bólintottam. - A nevem, Lara! - a kezét nyújtotta, és végül teljesen emberinek nézett ki. Nem is gondoltam volna hogy nem az, ha nem láttám volna az imént magam a szárnyait. Féltem ugyan, de kezet ráztam vele. Elvégre, nincs mit vesztenem. Már amúgy is hallott vagyok. - Fura egy hely ez, nem? - körbe nézett - Azt mondod szeretnél élni még egy kicsit? - bólintottam. A nő hangja, nyugatóan lágyan csengett. Olyan volt, mint a harangok hangja. - Bármi áron? - bólintottam - Kaphatsz még egy lehetőséget az életre, Istentől. De annak az a feltétele, hogy innentől kezdve minket szolgálsz. - mosolyogva bólintottam. Azzal az angyal eltűnni készült, de még a füllembe súgott valamit.  - Örülök, fiam! - azzal eltűnt, én pedig kinyitottam a szemeimet. A tollaim fehérre szineződtek, és az élet fontosságát hirdetve, boldogan verdestek, mikor teljesen kinyitottam könnyes szemmeimet.

Vito	~Krisz	2014.11.14. 17:26
- ... de már késő. Nincs elég idejünk arra, hogy ezt megvalósítsuk. El kell búcsúznod tőle. - mondta kifejezéstelen arccal, mire én még hisztérikusabban kezdtem sírni. - Nem! Nem! Ha meghalsz, én is meghalok! Ne halj meg! Hallod? Nem! Ne hagyj itt! Draco!

Draco	~Saver	2014.11.14. 17:11
Láttam, hogy az orvosnak, válaszra nyilík a szája, Vito üvöltözését hallva. Láttam, hogy az ajkai, egészen pontosan formálják a szavakat, mégsem tudtam leolvasni róla semmit. A szavak nem álltak össze a fejemben, és már egyébként sem értettem a jelentésüket. Végül már azt sem tudtam én ki vagyok, hol vagyok, és végképp nem azt, miért vagyok itt. A szememre fekete, sötét fátyol vetül. Nem láttam semmit, csak a némán kongó ürességet magam előtt. Tudtam magamról, de valahol még sem. Még nem haltam meg, de nem is éltem.

Ai	~Krisz	2014.11.14. 16:58
- Mondja már! - visítottam hisztérikusan. Draco nem halhat meg! Élnie kell! Bármi áron. Bármit megteszek, csak éljen. Az orvos egy ideig hezitált, majd végre kinyögte a dolgot.

Draco	~Saver	2014.11.12. 18:27
- Vito...- megfogdtam a kezét - Bár lenne választásom - motyogtam, de épp hogy csak hallani lehetett. A méreg, már szinte teljesen elpustított. A szavaim nyögdécselésnek hallatszottak, és még így is meg kellet erőltettnem magam. Fájt a beszéd, ahogy a méreg mart belülről, de a legrosszabb, még is Vito elkeseredett ábrázata volt; az fájt a legjobban. - Már sajnos, túl késő - motyogta az orvos, aki igyekezett úgy tenni, mintha együtt érezne - Illetve, lenne még egy lehetőség, de az...elég veszélyes. Bármelyik életébe kerülhet, illetve, bármi váratlan történhet a démonnal. Emlékezetes kiesésé, vakság,bénulás, némaság, szinte bármi. Nem eleht megmondani, mi lesz az eredménye, olyan mint a zsákba macska - magyarázta az orvos - A lehetőség pedig, hogy...

Vito	~Krisz	2014.11.09. 20:44
- Ne mondd ezt! Nem kérhetsz tőlem ilyet.. hogyan is tudnálak megölni, ha egyszer téged szeretlek, te vagy a mindenem?! Küzdj.. ha másért nem is, legalább értem.. könyörgöm.. Draco... Co.. szerelmem.. kérlek.. Co.. - zokogtam a mellkasára borulva.

Draco	~Saver	2014.11.09. 19:37
Egy könnycsepp, lassan végig gördült az arcomon. Teljesen beletörődtem, abban hogy vége van. Lassan, szépen elhunytam volna, mint a gyertya fénye, de így....megint harcolni akarok...de már túl késő. - Azt akarom, hogy te ölj meg... - suttogtam - Tudom, hogy önző kérés, de... - a könnytől csillogó arcára néztem, ami a könnyek rejtekében, ugyan olyan gyönyörű volt mint máskor. A méreg hatása allatt is tökéletesen éreztem rajta a bőre jázmin illatát, amiért mint mindig, most is: ölni tudtam volna.

Vito	~Krisz	2014.11.07. 18:51
- Ne ráncigálj már! Hallod?! Engedj el! - próbáltam elmenekülni, esélytelenül. Edgar dühösen ráncigált be a szobába, ahol Draco az utolsó perceit készült leélni. Ahogy megpillantottam az ágyon, haldokolva, a fogadalmam a semmibe foszlott. Zokogva borultam le a mellkasára, könyörögve, hogy ne menjen, el, éljen, ne adja fel.  - Draco.. nem hagyhatsz itt.. te hajtod bennem a lelket.. csakis miattad élek.. nem hagyhatsz itt.. Draco.. szeretlek...

Draco	~Saver	2014.11.07. 18:41
- Vito! Ne szórakozz! - ordított hangosan Edgar - Ha nem jössz most azonnal, Draco meg fog halni! - Edgar szeméből könnyek kezdtek folyni - Kérlek... - könyörgött. Majd mikor látta, hasztalan, kézen ragadta Vitot, és akarata ellenére, magával ráncigálta, egyenesen hozzám. Addigra Castielnek is sikerült kerítenie egy dogit. - Sajnos, a méreg nem sokára eléri a szívét. Kb. 30 perce lehet hátra - jelentette ki az orvos, mintha csak egy matematikai képletet mondott volna el, eltéve a szemüvegét, a köpenye belső zsebébe. Vicces, mennyire hasonlított egy hétköznapi orvoshoz, a felálló, lila hajától eltekintve. A szemem vöröses, lila, és kék vérágakban izzodt. Éreztem ahogy a méreg lejebb és lejebb hatol bennem, ahogy kimarja a csontjaimat, s elpusztítja a sejtjeimet. A méreg, a halandó világ rákja, egyetlen nyilba zárva. Tényleg olyan érzés, mint egy rákos peteg utolsó napjainak fájdalma, pár órába vegyítve. - Csak kell lennie...valami megoldásnak - hüppögte Castiel, a könnyein keresztül, szorosan fogva a kezemet

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk