Cím: Sakura no yume ( 桜 の 夢 )
Műfaj: yaoi
Korhatár: többségébe; +18

Elől járóban a történetről:

Két főszereplőnk - Takano (Krisz) és Robin (Saver). Azok a részek, amik Takano szemszögéből vannak írva, kékkel lesznek írva (bármint a betűk kékek lesznek), azoknál a részeknél amiket Saver ír Robin szemszögéből, pirossal lesznek írva. Eleinte még oda fogom/fogjuk írni, hogy épp kinek a szemszögéből van írva az adott rész, de ez meg fog változni és már csak a betűk színe fogja jelezni azt. Továbbá, igyekezni fogok hogy ha túl sok hasáb gyúlik össze, hogy ne follyon egybe az egész beszúrok egy elválasztóvonalat.

Fáradtan sétáltam be a könyvtárba, ahol a megszokott csöndesség fogadott. A mellettem könyves polchoz léptem, és mint valami kóbor lélek, félig máshol járva, kezdtem el nézegetni és végig simogatni a könyvgerinceket

A földön ültem, kezemben egy régi, poros könyvvel, mi már igencsak elnyűtt volt. Hallottam, hogy nyílik a könyvtár ajtaja, és valaki belép rajta. Cipőjének halk hangja igen hangosnak tűnt az üres könyvtárba. Kíváncsian kikukkantottam a könyvespolc mögül. Egy nálam pár évvel fiatalabb fiú sétált a polcok között, a könyvek gerincét simogatva. Érdekesnek tartottam, hisz tudtommal ilyenkor csak én szoktam tartózkodni ott. Nem fordítottam rá túl sok figyelmet, visszaültem a földre, és tovább bújtam a könyvet.

Végre találtam egy elég barátságosnak tűnő könyvet. Óvatosan kivettem a többi könyv közül, majd hosszasan fürkéztem a borítóját. Rózsaszín rózsák színesítették. Nem nagyon volt gyomrom az e fajta történetekhez épp most hogy kikosaraztak, de ha már egyszer kivettem a többi közül...Körülnéztem. Senki sem volt rajtam kívül. Leültem a sarokban lévő asztalhoz, amikor észrevettem valakit a földön ülve. A szívem nagyot dobbant, és ez felébresztett zombiságomból. Megijedtem, nem vártam hogy valaki a földön fog üldögélni, de próbáltam leplezni mennyire megijedtem, és csak halkan kihúztam a székemet és leültem, tudomást se véve róla. De a szemem sarkából tovább figyeltem őt.

A regény közepén tartottam, amikor mozgást vettem észre a szemem sarkából. A fiú leült az asztalhoz. Óvatosan felé pillantottam, mikor észrevettem, hogy ő is engem figyel. Zavaromban felálltam, és pár sorral arrébb ültem, hogy ne tudja nézni enyhén lángoló arcom. Újra leültem a poros földre, próbáltam is olvasni, de valamiért a szavak csak nem hoztak ki egy értelmes mondatot sem. Nem tudtam koncentrálni, miatta

Hirdtelen felállt a földről. Mi a fene? - kérdeztem magamtól - Most meg miért állt fel?!... Ahogy felállt, gyorsan a könyv sorai pillantottam, és úgy tettem, mintha tényleg érdekelne a tartalma, aztán újra rápillantottam. Láttam ahogy kicsivel odébb megint leül. Szúrt egy aprót a szívem, és összehúztam a szememet. Miért mentel? Ennyire kellemetlen lenne a társaságom? Eljátszottam a gondolattal, hogy felállok, oda ülök mellé, beszélgetünk, és búcsút intek a magánynak, de végül is nem tettem semmit, csak bánatosan bámultam tovább egy ideig. Francba! Idióta, szerinted mégis miért ment el?! - mondtam magamnak, fegyelmezően, és mérgesen, és hangosan felcisszentem. Tök mindegy mit csinál - nyugtattam magamat - Mindig is egyedül voltam, és különben is most látom először....miért fújom fel ennyire...? - újra a könyv sorokra pillantottam. Különben is...ha továbbra is bámulom, még jobban zavarni fogja, és még távolabb megy...még se szabad elengednem...ha egy kicsit is hasonlít hozzám....olyan kevés ilyen van...

Óvatosan rá pillantottam, és észrevettem, hogy milyen búbánatosan, szinte már magányosan ül ott. Szemei néha rápillantottak a kezében tartott igen lányos könyvre, de csak egy - két másodpercre állapodtak meg rajta, majd újra másfelé nézett. Szemeimet az oldal soraira helyeztem, de az agyam egyáltalán nem olvasott. Inkább gondolkodott. - Olyan magányosan ül ott. Vajon az is, ahogyan kinéz? Lehet, hogy oda kéne ülnöm hozzá. Mondjuk, akkor biztos jobban zavarba lennék, és észrevenné paradicsom színű arcom. Lehet, hogy el is küldene. De... ajj, nem tudom. - mondtam magamnak, azzal kicsit hangosan becsaptam a könyvet, azzal beleütöttem a fejem. Néha teszek ilyet, mert ettől a fájdalomra terelődik a fejem. Kezemmel dörzsölgetni kezdtem a fejem, hogy egy picit csillapodjon a magam okozta kár.

Hangos puffanást hallottam az ismeretlen fiú felől, ahogy becsukta a könyvet. Már épp vissza fordultam volna a könyvemre, mikor észrevettem hogy a fejéhez veri a könyvet.

Ez nem normális?! - gondoltam. Elkerekedett, csodálkozó szemekkel, és tátva nyitott szájjal figyeltem ahogy újra és újra a fejéhez vágja a könyvet. - Ez egy idióta... mi baja lehet? - összecsuktam a számat, és érdeklődve néztem, ahogy a kezével a fejét dörzsölgeti. A fölötte lévő ablakból éppen hogy csak beszűrődő fény, megvilágította karjainak a vonalát, gyönyörű volt. Nem bírtam levenni róla a szemem. Nem bírtam nem nézni. Összeszorult a gyomrom, nagyot nyeltem, majd erőt vettem magamon és felálltam. Oda léptem hozzá.

- Fáj? - hülye kérdés, persze hogy fáj neki...de mégis csak...biztos van valami baja...remélem a külsőm, és a rólam terjengő rossz hírek, nem rémítik meg...egy nap két visszautasítást nem viselek el.

Hirtelen a srác felállt, és odalépett hozzám.

- Fáj? - kérdezte aggódó arccal. Szívem örülten dobogni kezdett, és éreztem, hogy a pír szétárad az arcomon, valamint már a fülem is vörös volt. Leküzdöttem a zavarom, és így szóltam, még mindig a fájós fejem dörzsölve. - Csak egy kicsit. - mosolyogtam rá, azzal felálltam kicsit szédelegve, majd kissé tántorogva meghajoltam előtte, annak rendje, módja szerint.

- Köszönöm az aggodalmad. - mondtam, majd éreztem, hogy forog velem a világ. Arcára szegeztem a tekintetem, de csak egy elmosódott valamit láttam magam előtt. - Úgy tűnik, kicsit túlságosan nagy volt az ütés. - gondoltam, azzal minden elsötétült a szemeim előtt.

A szívem őrületesen kalapált, amikor megláttam hogy elvörösödik. Én is belepirultam kissé, ha nem is vette észre, belül lángoltam. Biztos csak azért mert rég nem beszéltem senkivel - gondoltam.

- Csak egy kicsit - szólt, és rám mosolygott. A szívem dobbant egyet. A testem még jobban felforrósodott. Talán még is van remény... - gondoltam, miközben egyre inkább melegem lett. - Köszönöm az aggodalmat - mondta.

- É...én... nem aggódók, csak... - szóltam teljesen vörösen. De aztán észre vettem hogy szédelegni kezd, és nem fejeztem be a mondatott. Végül üres teste a kezeim közé zuhantak - Hé?! Mi a baj?! Minden rendben?! Hallod?! Válaszolj?! - ne csináld! épp hogy valaki szóba áll velem, és most...mit csináljak? nem akarom hogy itt legyen vége.

Éreztem, hogy az erő visszatér a testembe, majd a karjaimba, lábaimba. Valaki tartott, de nem tudtam, hogy ki lehet az. Álmos szemekkel néztem fel rá. Döbbenten ébredtem rá, hogy az, aki tart, nem más, mint a csendes fiú, aki aggódott értem. Zavartan észbe kaptam, és megpróbáltam megtámasztani magam a testébe, míg meg nem állok a saját lábamon, de olyan erővel támaszkodtam rá, hogy meglöktem, és a könyvespolcnak estünk egy kicsit. Felnéztem, és láttam, hogy könyvek repülnek le a polc tetejéről, egyenesen felénk. Mosolyogva néztem, ahogy a könyvek egyre közelebb kerülnek hozzánk. Még mindig a srác testébe kapaszkodtam, mert bár az eszméletem vissza jött, lábaim még mindig remegtek. A könyvek egyre csak közeledtek a kemény gerincükkel.

Felemelte a fejét, de nem válaszolt. Olyan volt, mintha nem tudná eldönteni hogy ellökjön e magától, vagy sem. Szerretm volna a vállánál fogva magamhoz szorítani, és azt mondani neki, hogy nyugodjon meg, elviszem a gyengélkedőre és minden rendben lesz, vagy hogy nem kell erőlködnie ha rosszul van csak mondja meg, vagy valami...de nem volt hozzá bátorságom. Kivert a víz. Éreztem a bőre puhaságát, már évek óta nem érintettem meg senkit, és őt a kezem között tartottam.

Fölakart állni, de ehelyett ellökött. Rá akartam kiabálni hogy - hé! vigyázz mit csinálsz - de amint láttam azt a sápadt és erőtlen pillantását, nem tudtam bántani. Majd egyszer csak elmosolyodott. Fölnéztem, és láttam ahogy a könyvek felénk zuhannak.

- Vigyázz! - kiáltottam, és gondolkodás nélkül gombócot formáltam a testemből a teste köré, és a földre nyomtam.

-Vigyázz! - ordította, azzal nekem esett, hogy megvédjen a ránk zúduló könyvektől. Láttam, ahogy a könyvek visszapattannak a testéről. Rémülten néztem a jelenetet. Pusztán a látvány, ahogy engem véd, és a tudat, hogy mennyire fájhat neki, egyben örömöt, és fájdalmat okozott a szívemben. Rá akartam ordítani, hogy ne tegye, mert nem éri meg. Én már senkinek se kellek, úgyhogy inkább magát védje, de a rémülettől nem jött ki hang a torkomból. Rémületem a testem minden pontjába elhatolt. Mire az összes könyv leesett, a teste ernyedten esett az ölembe. Rémülten néztem rá. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Tehetetlennek éreztem magam.

Éreztem ahogy a könyvek rám nehezednek, de nem érdekelt mennyire fáj. Az én életem romokban hever, úgy hogy ha segíthetek neki, nem fogom elszalasztani. Csak arra tudtam gondolni, hogy remélem nem érez semmit. Aztán az utolsó könyv is földre hullott. A testemet elhagyta az erő. Most én voltam a gyengébb. Tudtam hogy össze kell szednem magam, hogy letudjam vinni a gyengélkedőbe, és egyébként se akarok leégni előtte azzal, hogy már ennyi fájt...végülis...csak néhány apró könyv volt...mégis, úgy érzem mintha az egész gerincem eltörött volna. Összegyűjtöttem magamból egy kis erőt, és eltávolodtam, és rá néztem.

- Jó...jól vagyok..semmi gond... - erősen ziháltam, miközben a saját testemet öleltem - viszont te majdnem elájultál szóval le kéne mennünk a gyengélkedőbe vagy valami...

Már nem tudtam felvenni azt a kedves, mosolygós arcom, miután láttam, hogy valakivel ez történik. Miattam. Megragadtam a derekát, azzal emeltem rajta egy kicsit, nekitámasztottam a könyvespolcnak, majd tántorogva felálltam, és neki háttal leguggoltam, elég közel hozzá.

- Igazad van. Le kell mennünk a gyengélkedőbe. De neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem. Úgyhogy mássz fel. - mondtam, és vártam, hogy felmásszon. Kábé egy percig vártam, hogy felmásszon, de mivel még mindig meg se moccant, kíváncsian, és aggódva néztem hátra az arcára.

Rajtam...akar...segíteni...

- Miket beszélsz? - mosolyodtam el, és megráztam a fejemet - alig tudsz mozogni, hogy tudnál levinni a gyengélkedőbe...mindjárt jobban leszek, aztán...leviszlek... - tényleg úgy gondoltam, nincs semmi bajom, de aztán egy hirtelen, durva, szúrást éreztem a hasamba. - Ngh... - nyögtem fel a fájdalomtól. A testem elgyengült...ráhajtottam a fejemet a vállára.

- Cs...Csak...várj egy percet... - mondtam halk, elfojtott hangon. Közbe arra gondoltam, hogy nem jó ez így....ez így nem oké. Nem így kellet volna találkoznunk. - E...Egyébként - szólaltam meg egy kis idő után, miután elég erőt gyűjtöttem össze a beszédhez - ha már...úgy is itt ragadtunk...jó lenne tudni a neved? - kérdeztem tőle egy halvány mosollyal az arcomon. Butaság volt, de szerettem volna tudni a nevét. Mindennél jobban. A hasam még mindig nagyon szúrt, ezért jobban szorítottam az oldalamat, de nem érdekelt a fájdalom. Ha most levisz, akkor ott vége. Levisz, és elfelejt, és megint magányos leszek. De ha én viszem le, nem hagyom ott, végig mellette leszek, nem felejtem majd el, és talán még hálából meg is keres és megköszöni. Nem akarok egyedül lenni...nem akarom elveszíteni. Olyan erős teste van...még most is, hogy gyenge, olyan erősnek tűnik. Érzem az izmait. Hallom a szívdobbanásait. Olyan jó a karjaiban...nem akarok elmenni.

Megértettem, hogy neki ez így kényelmetlen, de akkor sem most volt itt az ideje, hogy válogasson. Inkább fogadja el a segítségem. Elvégre, segítséget visszautasítani illetlenség. Ingerülten hátra fordultam, majd kezeimet a térde hajlatába, valamint a háta alá tettem, és minden erőmmel felemeltem. Az így oké, hogy én is gyenge vagyok, de azt csak magamnak köszönhetem. Nem érdekelt a tiltakozása, a kijárat felé vettem az irányt, majd végigmentem vele a kihalt folyósón. Lépteim visszhangoztak, és éreztem, hogy szívverésem felgyorsul. Éreztem a karjaimban a puha, törékeny testét. Akár egy lány. Kinyitottam az egyik lábammal a gyengélkedő ajtaját, majd letettem a fiút egy ágyra. Az orvos sehol nem volt, így nekem kellett jeget kerítenem a hátára. Megfordítottam a fiút az ágyon, hogy a háta legyen felül, majd feljebb húztam a pólóját, majd rátettem pár szem jégkockát.

Éreztem ahogy finoman felemel. Hihetetlenül hálás voltam neki, hogy segít, annak ellenére, hogy neki is ereje, és ugyanakkor dühös voltam, amiért figyelmen kívül hagyja az utasításaimat. Idegesített, hogy úgy mond - átveszi az irányítást...de nem volt erőm vissza szólni, csak feküdtem a hátán,a nyakába kapaszkodva. Éreztem az illatát.

Majd beértünk a gyengélkedőbe. Letett az ágyra. Nagyokat ziháltam a gyengeségtől, és a melegtől, ami elárasztotta az egész testemet. Nem tudtam szólni hozzá, de kérni akartam - ne hagy itt. De nem is kellet. Nem volt orvos, ezért a hasamra fordított, és finoman feljebb húzta a pólómat. Elvörösödtem, és ökölbe szorítottam a kezemet. Vágyat, és forróságot éreztem. Izzadtak a tenyereim, és őrületesen kalapált a szívem. Jézusom! Te idióta hagyd már abba - gondoltam. nem tudtam hogy ez magamnak, vagy neki szól e.

Rárakta a hűsítő jégkockákat a hátamra, de a belsőforróságomat nem enyhítette. Ahányszor az arcára néztem, érezni akartam az érintését is. És akárhányszor éreztem az érintését, hallani akartam a hangját is.

- Idióta vagy... - szólaltam meg végül, halk, erőtlen hangon - nem válaszoltál...mi a neved... - felé néztem, halványan mosolyogva. Igyekeztem minél inkább azt a látszatot kelteni hogy minden oké. Nem akartam hogy aggódjon, elegem volt a drámából.

- Idióta vagy... nem válaszoltál... mi a neved... - mondta. Elmosolyodtam, majd leültem egy közeli székhez.

- Saga Takano. Másodéves vagyok. És te? - kérdeztem, majd felocsúdtam. - Várj, inkább ne beszélj. Biztos megerőltető. Keresek valami innivalót, addig maradj itt. - mondtam, azzal készültem felállni, de egy különleges erő visszahúzott. Ráeszméltem, hogy mennyire zavarba ejtő dolgot tettem vele. Gyorsan felpattantam, majd meghajoltam újra előtte.

- Bocsáss meg, amiért illetlen dolgokat tettem. - éreztem, hogy még szédelgek egy kicsit, de reméltem, hogy jól tudom titkolni azt.

-Várj inkább ne beszélj. Biztos megerőltető - mit gondolsz te ha...mi vagyok én, holmi anyám asszony katonája... - gondoltam, és összehúztam a szemöldökömet, habár tudomást sem vett a haragomról, észre sem vette. De legalább végre mosolygott egy kicsit...láttam hogy még szédeleg. Szomorúan követte a szemem. Vajon mit fogok csinálni ha összeesik, vagy ha bármi baja lesz...tényleg egy idióta...mondjuk én se vagyok kispályás. Félrenéztem. Nem akartam végig nézni ahogy bénázik, vagy ahogy összeesik a szemem láttára.

- Bocsáss meg, amiért illetlen dolgot tettem - szólt. Elkerekedtek a szemeim, és fülig elvörösödtem, és gyengeségem ellenére, megragadtam a közelemben lévő füzetet és hozzá vágtam

- Fogd már be te idióta! Így csak még zavarba ejtőbb hogy bocsánatot kérsz! - üvöltöttem rá. Utólag megbántam hogy hozzávágtam az az izét. Biztos fájt neki, lehet hogy pont ezért a teste végleg feladja majd a hajtást. Bűnbánó arccal vissza feküdtem a kórház párnájára, és próbáltam megnyugodni.

- A nevem Dark Robin. Elsőéves. És nem kell úgy bánod velem mint valami gyerekkel...nem a tizedikről estem ki, csak rám zuhant néhány könyv...ha akarsz, el is mehetsz...nem muszáj rólam gondoskodnod... - mondta zavarodottan. Nem akartam, hogy muszájból legyen mellettem. - Nem akarok gondot okozni neked, szóval nem kell hálából maradnod, az is elég hogy idehoztál...áh, mindegy, ne is foglalkozz velem - elfordítottam a tekintetem róla, és a mellettem lévő virágot néztem tovább - ...egyébként, jól vagy? - kérdeztem kissé zavartan. Elpirultam, és nem tudtam hova nézek.

Igen, már jól vagyok. - mondtam lehangolódtam. Most biztos megbántottam. Érzem. Pedig végre azt hittem, hogy sikerül egy barátot szereznem. Nem tettem semmit, csak ültem tovább a székbe, és bámultam a padlót. Hirtelen a szemeimből patakzani kezdtek a könnyek. Mi? Miért? Miért sírok? Kezeimmel letöröltem a könnyeimet, de a hangomat nem tudtam elfojtani. Biztos hallotta, hogy hüppögök. Biztos sokkal mérgesebb lesz, ha meghallja. De más nem bírtam tovább. Kiadtam magamból a sírást. Nem érdekelt, hogy megvet, esetleg szánalmasnak tart emiatt, de nem tudok mit tenni ellene. Túl sok bennem a felgyülemlett bánat. És most egy barátságot is elcsesztem. Elúszott ez a hajó is.

A párnámba burkolózva duzzogtam, amiért nem őszinte velem, amikor meghallottam ahogy hüppög. Felé fordítottam a fejem. eltakarta az arcát, de láttam hogy sír. A mellkasomra hihetetlen nagy bánat ült. Összehúztam a szemem, és nekem is sírhatnékom támadt.

- Takano... - suttogtam. Miat..tam sír? Az...nem lehet, ugye? - Mi....mi a baj? - kérdeztem tőle kíváncsian, de nem válaszolt, csak magába görnyedve sírdogált. - Takano,... - megfogtam a kezét - ne sírj... - suttogtam, majd erősebben megszorítottam a kezét.

Éreztem, hogy aggódva próbál engem csitítani, de az nem olyan könnyű. Hangom a torkom legmélyéről tört fel, és sehogy sem akart elállni a könnyhullatásom, akármennyire is próbálkoztam. Szánalmasnak éreztem magam, amiért itt sírok előtte, akár egy gyerek, de nem tehetek róla, nekem már csak ilyen érzékeny a természetem. Kiskoromba is emiatt közösítettek ki, és lánynak csúfoltak. Azóta megpróbáltam az erősebbik arcom mutatni, egy erős páncél mögé burkolózva, de ez a páncél Robin előtt megtört, és nem takart már semmit. Láthatta a szánalmas arcom, ahogy sírok ilyen semmiségért, hogy elküldött. Tudtam, hogy erősnek kellett volna mutatnom magam, de nem volt hozzá erőm. Mindegy minden alapon nyitottam ki a szemem, és néztem rá könnytől ázott szemekkel. Éreztem, hogy a keze megérinti az enyémet, és biztatóan megszorította. Komolyan, jól esett, hogy törődött velem, ha csak egy kicsit is. Szikrázó szemekkel néztem az arcát, mely a zavartól pírt sugárzott, de ebből az idilli, és szenvedélyes légkörből kizökkentett minket az orvos hangja.

- Srácok, hát ti? Mindjárt zár a suli. Gyerünk, igyekezzetek. - ekkor megakadt a szeme rajtam, majd rajta. - Saga, veled meg mi lett, hogy bőgőmasina vagy? És veled, ... várjunk csak? Te ebbe a suliba jársz? - kérdezte Robint. - Mindegy, ez most lényegtelen, a lényeg az, hogy siessetek, és támogassátok egymást haza, oké? - mondta, azzal otthagyott bennünket. A sírástól még nem igazán tudtam megmozdulni, se megszólalni, így tanácstalanul, szétázva a szemem, néztem Robinra.

Varázslatos pillanat, amit az orvos félbeszakított. Legszívesebben gyorsan elengettem volna Takano kezét, mégis csak férfi...vagy micsoda...furcsa hogy lángol az arcom miközbe a kezét fogom. De nem akartam megbántani, így nem engedtem a kezeit.

- Saga, veled meg mi lett, hogy bőgőmasina vagy? - kérdezte a doki. A fejemet elborította a tompa düh. Még is mit képzel magáról, hogy mások felet ítélkezik? Miért nevezi bőgőmasinának?! Mocskos, szemtelen, felfuvalkodott hólyag...! Még is mit képzel magáról?! De most komolyan...

Mindegy. Ez már csak egy ilyen világ. Miután jól lehordott minket, csak fogta magát és kis sétált. Segítség nyújtás nulla. Nem is értem miért vagyunk itt...kérdő szemekkel néztem Takano felé fordítottam a pillantásom. A szemei még mindig láthatóan nedvesek voltak a könnyektől. Nem volt szívem itt hagyni, de muszáj volt...

- Ühm...izé... - szólaltam meg végül, kissé hebegve - Nekem lassan...haza kéne mennem - elfordítottam a fejemet, és gyengébben tartottam a kezét a kezembe - Tudod, az anyukám... - elvörösödtem. Nem az a fajta vörösség volt, mint az előbb, amikor lángokba borultam. Ez a szégyen érzet vöröse volt - nos hát... mi egyedül élünk, mert az apám...háát nem volt túl jó ember, ezért...igyekszek minél többet segíteni neki...szóval,...tényleg ne haragudj! - mondtam, újra felé fordulva, bűnbánó szemekkel, és imádkoztam azért, hogy ne haragudjon meg rám.

Magyarázni kezdett nekem, de még csak nem is ismertük egymást annyira. Úgy tűnik, hogy ő hamarabb szintet lépett, és elkezdett beszélni. Szimpatikusnak találtam a srácot.

- Ó, értem. Semmi gond. - mosolyogtam rá, és tántorogva felálltam. - Az én szüleim elhúzták a csíkot, mikor megtudták, hogy nem akarok a filmstúdiójukba színész lenni, és ott hagytak. Azóta egyedül élek. Úgyhogy, ha nincs ellenedre, szívesen hazakísérlek, ha nem lennék túl nagy teher a tántorgásommal. - mondtam bűnbűnó arccal. Arcom vöröslött a pírtól, bőröm még bizsergett ott, ahol megérintett. Zavarodottan pillantgattam rá, amikor a doki újra megjelent.

- Hé, srácok. A karbantartó szólt, hogy zárja a kapukat. - azzal újra eltűnt.

-Ó, értem. Semmi gond. - mondta, angyali édes mosollyal az arcán, amitől a szívemről egyszeribben lehullott a hatalmas teher. Mellette talán egy kicsit őszintébb lehetek...talán ő, nem ítélne el amiatt hogy...ühm, mindegy...odáig úgy sem jutunk el...holnap már nem is fog emlékezni rám. - Az én szüleim elhúzták a csíkot, mikor megtudták, hogy nem akarok a filmstúdiójukba színész lenni, és ott hagytak. Azóta egyedül élek. Úgyhogy, ha nincs ellenedre, szívesen hazakísérlek, ha nem lennék túl nagy teher a tántorgásommal - elpirult. Eljönne hozzám? Ez annyira...annyira...valamiért,...annyira, boldoggá tesz... Majd újra bejött az orvos, hangos hangjával felszeletelte a mámoromat, és vissza tértem az életbe. Újra kiment. Végre - gondoltam - utálom ezt a nőt, mindig rosszkor jön... - nem akartam mással foglalkozni, egyedül Takanoval. Nem akartam mással lenni, egyedül csak vele. Felajánlanám neki, hogy aludjon nálunk, de...mégis csak...alig ismerjük egymást.

Mindenesetre, reményteli, szélesen vigyorgó arccal visszanéztem rá, és bólintottam.

- Szeretném hogy gyere! - vallottam be őszintén - e..egyébként meg, nekem sem volt felhőtlen a családi életem, hála ugye...apámnak...szóval, megtudom érteni. Igazság szerint, örülhetsz neki, hogy egyedül élsz...így legalább békén hagynak, és nem lógnak a nyakadon folyton - miket beszélek. miért mondom ezeket neki. az, hogy én így gondolom, csak azt bizonyítja, hogy abnormális gondolat, és egyébként még nekem is ijesztő. Képzelem ő mit gondolhat. Ügyes Robin...nagyon ügyes...

- Ne haragudj - kértem bocsánatot, aztán hanyatt fordultam és felültem az ágyon. - Csak gondoltam...mondok valami vigasztalót... - elvettem a melltettem lévő ágyon lévő pulcsimat, és szép óvatosan belebújtam, hogy megvédjem a bőrömet a hidegtől, és lehetőleg kímélve a még mindig sajgó gerincemet a fájdalomtól.

Váratlanul ezt a választ kaptam.

- Szeretném, hogy gyere! - nézett rám sugárzó arccal. Annyira édes volt, hogy már azt hittem, hogy elered az orrom vére. - e... egyébként meg, nekem sem volt felhőtlen a családi életem, hála ugye ... apámnak ... szóval, meg tudom érteni. Igazság szerint, örülhetsz neki, hogy egyedül élsz, így legalább békén hagynak, és nem lógnak a nyakadon folyton. - folytatta. Éreztem, hogy ilyen kis semmiségekkel próbálja eltitkolni a zavarodottságát. Aranyos volt. Valamiért nagyon hasonlított a Szentivánéji Álom című könyvből Puckra, már ahogy én elképzeltem. Felkapta a hátára a pulcsiját, ügyelve, hogy ne érjen a bőréhez a pamut. Lassan felé hajoltam, és kezemet nyújtottam, hogy felsegítsem az ágyról, és indulhassunk.

- Szerintem örülj nagyon, hogy otthon vár valaki, aki törődik veled. De ez csak az én véleményem, legalább is, én biztosan örülnék, hogy a macskámon kívül valaki más is várna, például vacsorával. - mosolyogtam rá. - Na, de menjünk, az orvos nem vár meg minket, és a suliba fogunk ragadni. Út közbe is beszélgethetünk. - mondtam, azzal felhúztam az ágyról.

- Szerintem örülj nagyon, hogy otthon vár valaki, aki törődik veled. De ez csak az én véleményem, legalább is, én biztosan örülnék, hogy a macskámon kívül valaki más is várna, például vacsorával. - mondta mosolyogva, közbe felém nyújtotta a kezét. Ragyogó szemekkel néztem rá. Sosem hallottam még valakit ennyire magányosnak. Úgy éreztem hogy szét szakad a mellkasom. Én bármikor szívesen várnék rád - gondoltam magamba, miközben magányosan bús szemeibe mélyedtem. Butaság volt tőlem, főleg épp mos,t hogy nem sokkal ezelőtt kosarazott ki az egyik lány, de ahogy olyan közel hajolt hozzám, és ilyen - számomra mesebelinek tűnő - szemekkel figyelt engem, megkívántam a csókja ízét. Megint az egekbe szökött a testhőm, és megbántam hogy visszavetem a pulcsimat

- Na, de menjünk, az orvos nem vár meg minket, és a suliba fogunk ragadni. Út közbe is beszélgethetünk. - szólalt meg hirtelen. A hangja mint valami kés, vágták ki a fejemből a bűnös gondolatokat, vagy mint valami józanító atya pofon, ami után azt mondod magadnak hogy - mi a fenét csinálsz te idióta! Örülhetsz ha a barátod lesz...felejtsd el az idióta gondolatokat - tuszkoltam a fejembe az okosító gondolatokat. Aztán bólintottam, és a kezébe helyeztem a kezemet. Égett a forróságtól. Kisétáltunk...illetve, bicegtünk, a gyengélkedő ajtaján, félig egymásra támaszkodva. Amíg el nem hagytuk a suli területét, nem volt erőm megszólalni. Elöntött a mámor, a félelem, és nem utolsó sorban a végtagtagjaimat érő fájdalom. Idegesen turkáltam a fejembe, hogy miről beszélgethetnék vele, de nem jutott eszembe semmi sem.

- Gyakran jársz könyvtárba? - kérdeztem végül. Mivel ez volt a legkedvesebb elfoglaltságom, úgy gondoltam ez jó téma lehet, ezért kíváncsi pillantásokat vetettem felé, miközben a nyakán csüngtem, holott, neki nagyobb szüksége lett volna a segítségre...minden szempontból.

- Minden délutánomat ott töltöm. Sokszor láttalak már téged is ott. - mondtam mosolyogva, majd aggódva hátra pillantottam. - Amúgy, fáj még a hátad? - kérdeztem. A lemenő nap olyan volt, akár egy szép nagy narancs, ami rikítóan hívja ki magára a figyelmet, és mérges lesz arra, aki nem őt nézi, miközben elköszön minden embertől, akinek megvilágította az útját azon a napon. Robin a kezeim alatt tollpihének tűnt. Még a saját fájdalmam is semminek tűnt mellette. Komolyan elgondolkodtam azon, hogy miért tűnik ennyire magányosnak. Elvégre, van családja, legalább is, a mamája még ott van neki. Míg nekem... Megállj! - parancsoltam magamnak. Most nincs idő önsajnálatra. Elvégre, Robinnak nagyobb szüksége van rá. Hisz én már hivatalosan is felnőtt vagyok, neki meg még hátra van 2 éve. Nagyjából még csak egy gyerek, ha jobban belegondolok. Egy aranyos, kedves gyerek, akibe hiszem, hogy be fogja aranyozni a mindennapjaimat, ha nem szúrok el semmit. Aminek az esélye nagyjából 1 az 5 - höz az esélye. Éreztem, hogy nehézkésen veszi a levegőt, nyílván a sérülése miatt. Jut eszembe, hiszen meg sem néztem, hogy milyen kárt szenvedett, csak egyszerűen rátettem a jeget. Nála minden bizonnyal kezelnem kell a sérülést. Már ha behív magához.

- Ühm...igen, még egy kicsit fájt - szüszögtem. Jólesett az aggodalma. Jobban végig gondolva még sosem aggódott értem senki... - Az jó...mármint ha a könyvtárba vagy. Habár, én nem tudnék olyan nyugodtan üldögélni és olvasgatni...idegesítenek az emberek...legalábbis, ezt mondják - ránehezedtem a vállaira - igazából, csak félek - összehúztam a szemet, és eltűnődtem azon hogy miért vagyok ma ilyen - jaj, bocsáss meg hogy ilyen fura vagyok - rámosolyodtam - biztos valami hisztis kölyöknek nézel - elnevettem magam, de belül sírtam. Kívülről nézve, tényleg úgy tűnhetek mint egy gyerek. - Nem szeretnék a terhedre lenni - mondtam bánatosan, és lehúztam magam a hátáról. Meg kell állnom a saját lábamon. Be kell bizonyítanom neki, - magamnak - hogy nem csak hátráltatom. Pláne, ha hosszabb tábra tervezek vele. Nem tudom miért, nem hiszem hogy képes leszek elengedni a kezét, és hagyni hogy elsétáljon. - Egyébként, ha van kedved, be is jöhetsz hozzánk...bár nem lakunk palotába, és elég nagy rendetlenség is van, örülnék ha bejönnél... - mondtam félénken bizonytalanul mellette bicegve.

- Örömmel. - mosolyogtam rá. Hirtelen ötlettől vezérelve, a vállára hajtottam az állam, és súgni kezdtem a fülébe. - Egyébként, egyáltalán nem tartalak hisztisnek, se pedig tehernek. Igazából nagyon örülök, hogy megismerhettelek, és elterelhetem a pesszimista gondolataimat valami sokkal jobbra. - elhúztam az arcom, majd kedvesen mosolyogtam rá. Lehet, hogy most olyasmit mondtam, ami nem lett volna túl jó ötlet. De én őszinte szeretnék lenni vele. Zavartan próbálta kinyitni az ajtót, én meg magamba mosolyogtam, hogy milyen édes, mikor elpirul. Arca teljesen vörös lesz, már már a füle is lángol. - Amúgy, mitől félsz? - kérdeztem érdeklődve. Nem tudtam, hogy mitől félhet annyira, hogy úgy látszik, utálja az embereket. Számomra ez felfoghatatlan. Habár, ha a szerelemről van szó, akkor már nem igazán.

- Örömmel. - mosolygott rám. Aztán... - Egyébként, egyáltalán nem tartalak hisztisnek, se pedig tehernek. Igazából nagyon örülök, hogy megismerhettelek, és elterelhetem a pesszimista gondolataimat valami sokkal jobbra. - suttogta a fülembe. Teljesen elpirultam. Író fantáziám beindult. Elképzeltem hogy nálunk alszik, és az éjszaka gyönyörű fényében csókjaival kényeztet. Na jó, én vagyok a hülye - mondtam magamnak - egyáltalán nem is tudom miért jutott ez az eszembe! Ő biztos nem arra gondolt...de az a perverz vigyor...

Elértünk a házunk bejárati ajtajáig. Zavartan próbáltam kinyitni. Takano persze jót nevetett az ügyetlenkedésemen. Meglehetősen jól szórakozik....

- Amúgy, mitől félsz? - kérdezte, amikor végre csillapodott volna a zavarom. Nem válaszoltam, csak lehorgasztottam a fejemet, és bepréseltem magamat az ajtón. Nem akartam neki hazudni, viszont, nem akartam neki elmondani az érzéseimet. Még nem.

- Gyere csak! - kinyitottam az ajtót, és be tessékeltem. A szívem közben őrületesen dobogott. Féltem hogy a szegényes környezet amiben élünk, elijeszti majd.

- Robin! Kiscicám! - hallottam anyám hangját, aki már szaladt is az ajtó felé. Aztán kérdés, és figyelmeztetés nélkül belekarolt a nyakamba, és puszilgatni kezdett, figyelmen kívül hagyva a látogatónkat. Sült a pofám. De rendesen. Égőnek éreztem. Szerettem anyát, de cikinek éreztem hogy Takano előtt babusgat...nem vagyok már gyerek. Legalább is nem szeretnék Takano szemében annak tűnni...

- Anyu... - rosszalló pillantásokat küldtem anyám felé, miközben egy-egy puszi között össze néztem Takanoval, aki látszólag jól mulatott, kellemeset kacarászott a helyzetemen

- Jóól van fiam...látom már te is szégyelled anyádat... - mondta anyám. Eltávolodott tőlem, villámokat szúrtak a szemei.

- Hogy mondhatsz ilyent...tudod hogy téged szeretlek a legjobban - mosolyogtam drága édesanyámra. Összekulcsoltam a hátam mögött a kezemet, és kissé pirosan, egy édes csókot nyomtam az arcára.

- Na csak azért! - Anyu, ha nem baj egy időre bemennénk a szobámba jó? A házimunkákat majd később megcsinálom ígérem...te csak feküdj le és pihenj oké?

- Ahj, rendben van. - Oké...akkor mi megyünk is. - és a szobám felé vettem az irányt. A kissé penészes szürke falak még sosem tűntek ilyen szegényesnek. De apám után...ennyi maradt. Jó hogy van fedél a fejünk felett...habár Takano erről a múltról mint sem tud...

Robin nem felelt. Megértem. Lehet, hogy olyan dolog, amiről nem szívesen beszél. Tiszteletben tartom a döntését. Kinyitotta az ajtót, és egy kedves anyuka repült a fia felé. Egy olyan anyuka, akiről én csak álmodni merek. Ideális. Ez volt rá a megfelelő szó. Össze vissza puszilgatta Robint, akit látszólag kínosanérintett a dolog, bár biztosra veszem, hogy ha nem lettem volna ott mellette, máshogy viselkedett az anyukájával szemben. Kissé irigyen néztem őket, amiért aztán le is szidtam magam. Nem lehetek rá irigy, most nem. Robin, és az anyja, kicsiny teremtések voltak, az én 180 cm-h