Robin nem felelt. Megértem. Lehet, hogy olyan dolog, amiről nem szívesen beszél. Tiszteletben tartom a döntését. Kinyitotta az ajtót, és egy kedves anyuka repült a fia felé. Egy olyan anyuka, akiről én csak álmodni merek. Ideális. Ez volt rá a megfelelő szó. Össze vissza puszilgatta Robint, akit látszólag kínosanérintett a dolog, bár biztosra veszem, hogy ha nem lettem volna ott mellette, máshogy viselkedett az anyukájával szemben. Kissé irigyen néztem őket, amiért aztán le is szidtam magam. Nem lehetek rá irigy, most nem. Robin, és az anyja, kicsiny teremtések voltak, az én 180 cm-hez képest. Mosolyogva figyeltem az anya- fia párbeszédet, de belülről sírtam, hogy nekem ilyen alkalmam még egyszer nem lesz. Soha. Elvégre, nem a teljes igazságot mondtam el Robinnak. Csak részben volt igaz. Mármint az, hogy a szüleim elmentek. Végleg. Oda, ahova én nem jutok el. Robin megindult a szobája felé, én pedig követtem. A ház kissé szegényes volt, habár szépen kipofozták, amennyire csak lehetett. Néztem a falakon lévő festményeket, a különböző színű, és mintájú tapétákat a falon. Eszembe ötlött, hogy az anyukájának még csak nem is köszöntem. Gyorsan megállítottam Robint. - Egy pillanat. Valamit elfelejtettem. - azzal hátra fordultam, és vissza a nappali irányába. Az anyukájára a nappali kanapéján találtam rá, ahol egy könyvet olvasott. - Elnézést a betolakodásért. - hajoltam meg előtte. - Saga Takano vagyok, a fiával járok egy iskolába. Egy évfolyammal felette járok. Örülök, hogy megismerhetem. - mondtam. Az anyukája is felállt, és szintúgy meghajolt. - Szervusz. Kérlek, annyit tegyél meg nekem, hogy vigyázol a fiamra. - mondta. - De most már menj, Robin már biztos kíváncsiskodik. Majd viszek fel egy kis teát, meg egy kis süteményt. - Köszönjük szépen. - mondtam, azzal visszafutottam Robinhoz. Kíváncsian lesett engem, de én csak mosolyogtam rá. Elvégre, nem kell megszólalnom ahhoz, hogy megértsen dolgokat.

Hihetetlen. Vissza futott. Vissza futott, hogy beköszönjön és bemutatkozzon anyukámnak. Hát persze...nem kellet megszólalnia, tudtam miről van szó.

Szép csendben besétáltunk a szobámba.

- Bocsi a kupiért, de nem hobbim a rendrakás - mondtam, miközbe arrébb rugdostam a szanaszét szórt ruháimat és könyveimet - meg hát, nem igazán szoktunk vendégeket fogadni. Anyunak tüdő rákja van, szóval, ritkák a vendégek, Nincs kedvünk bulizni meg ilyenek, én pedig...nás hát, taszítom az embereket. No, mindegy is, próbálj meg helyett keríteni magadnak - felé röpítettem az ágyamról az egyik pihe-puha fehér párnát, hogy letudjon rá ülni - ülj csak rá! Akkor nem fogsz megfázni. Mivel nincs fűtés, elég hideg a padló - levettem az ágyamról a másik párnát is, majd letettem a szoba közepén álló asztal elé és ráültem - Tiszta hulla vagyok - sóhajtottam egy nagyot, mikor megcsörrent a telefonom - Ühm, ki lehet az? - néztem kíváncsian a telefonommal szemezve. Gondoltam, akárki legyen is az, nem akarhat túl sok mindent. Esetleg a kórházból hívnak. Szóval, felálltam az asztaltól, és felvettem a telefont.

- Helló! - szóltam bele, kissé dörmögős hangon, mivel idegesített hogy valaki ilyenkor zavar - Szia, ne haragudj! - szólt bele egy kedves női hang. Jól ismertem a hang tulajdonosát. Nagyott dobbant a mellkasom, remegni kezdett a kezem a telefon kagylón, és biztos voltam benne hogy elpirultam. Az a lány volt az, aki a minap, udvariasan visszautasított - Nem, te ne haragudj! Semmi baj. A maival kapcsolatban...izé...nos, hát...a cikinek érzed, én nem beszélek róla senkinek... - Ühm, köszönöm, de pont azért hívlak, hogy... - egy kis időre elhallgatott - megkérdezem, járnál e velem? - elkerekedett a szemem. Igaz, hogy egy szóval sem mondta ki hogy nem szeret vagy valami, de nem hiszem hogy félre értettem volna, Mitől gondolhatta meg magát?

- Háát...izé... - megvakargattam a tarkómat - felőlem - elnevettem magam - elvégre én vallottam szerelmet neked nem igaz? - De valóban! - édesen kacagott. - Nagy baj lenne, ha még ma átugranék hozzátok? - kérdezte kissé szégyenlősen - Akkor jössz amikor akarsz! - Tényleg, jaj de jóó~ - jujongot, akár egy fangirl - mindjárt megyek... - Rendben. Várlak. - letettem, és vissza indultam Takanofelé. Vissza ültem a helyemre. Kipirult arccal, széles vigyorral, és csillogó szemekkel rá figyelve.

- Semmi gond. - mondtam, majd letelepedtem a párnára. Kíváncsian néztem a szobáját, valamint ő magát is. Váratlanul megcsörrent a telefon. Nem igazán tudtam, hogy miről van szó, de semmi jót nem szűrtem ki belőle. Azt értettem, hogy ma szerelmet vallott egy lánynak. Ebben a szent pillanatban a féltékenység lett úrrá rajtam. Kényelmetlenül ültem, kerültem a pillantását. Hirtelen ötlettől vezérelve, hogy eltereljem a figyelmét a feszengésemről, ezt kérdeztem: - Um, Robin, megmutatnád, merre van a mosdó? - kérdeztem szemmel láthatóan jobban feszengve. Tudtam, hogy ha jön az a lány, akkor nekem végem lesz. Nem akartam őt meggátolni a szerelmében, de ez biztos valami átverés. Hisz milyen dolog az, hogy elutasítja, majd rávágja, hogy mégis? Hát ennyit ér ez a fiú? Biztosan össze fogja törni a szívét. Olyannyira, hogy én se fogom majd tudni összeragasztani. De itt akarok lenni, hogy támasz legyek neki, ha mégsem. Legfeljebb addig lemegyek a mamájának segíteni. De várjunk csak? Miért is érzem a féltékenységet? Elvégre, nem vagyok belé szerelmes, vagy mi. Legalább is remélem, hogy nem. Már nagyon feszengtem, és tettettem, hogy nagyon kell. Hiába, itt akarok neki lenni, lelki támaszként. Még ha meg is haragszik rám emiatt.

- Gyere! - mondtam, mikor megkérdezte merre van a mosdó, mivel gondoltam ha elmagyarázom neki, nem fogja megtalálni - Megmutatom! Addig hozok fel egy kis vizet a hűtőből - elindultam kifelé a szobámból. Egy szó nélkül követett. A szemem sarkából hátra néztem rá, amint búsan kullogott utánam. Hamar leesett, hogy csak el akar menekülni. Csak azt nem tudtam mi elől. Mindenesetre, néma gyereknek anya se érti a szavát...ha komoly baja lesz, majd megmondja...vagy nem...mindegy. Annyira boldog voltam, hogy nem tudtam rá gondolni. Előre fordultam hát, és úgy tettem mintha nem vettem volna észre semmit. - Ott van! - mutattam a mosdóba vezető ajtóra, majd tovább indultam lefelé a konyhába. Kinyitottam a hűtő ajtót, ki vettem belőle a vizet, és vissza indultam a mosdó ajtó felé. Egy darabig türelmesen vártam rá, aztán nem bírtam tovább

- Mit csinálsz már Takano! - dühösen nyitottam be a fürdőszobába

Bánatosan kullogtam be a mosdóba. Eléálltam a tükörnek, és megnéztem benne szánalomra méltó arcom. Szemem fordított mandula vágású volt, habár hatalmas, csokoládébarna. Arcomat övező fekete, hullámos hajam csapzott volt. Szemem alatt táskák voltak, és néhol még vörös is volt a sírástól. Majdnem újra elbőgtem magam, de igyekeztem bátorságot ölteni magamba. Kinyitottam a hideg csapot, és megmostam az arcom, hogy tisztán tudjak gondolkodni. Mivel éreztem, hogy az álcázó tevékenységem nem is igazán álca, ezért oda álltam a wc-csésze elé, és végeztem a dolgom. Pár másodperccel később meghallottam, hogy Robin ezt ordítja. - Mit csinálsz már, Takano! - azzal kinyílt a fürdőszoba ajtaja, még mindig a dolgomat végezve. Zavartan takartam magam előtte.

-Ööö...izé... - nem tudtam eldönteni, hogy becsukjam e az ajtót, és bent maradjak, vagy ne csukjam be az ajtót és csak álljak, vagy ki mennyek. - Mi tart ilyen sokáig? - mondtam zavaromba elfordítva a fejem. Becsuktam magam mögött az ajtót. - Ha ennyi ideig csinálod, az ember elunja az életét mire kijössz...ah, komolyan mondom... - fölbontottam a vizemet . inkább megvárlak itt - belekortyoltam a vízbe, egy nagyot nyeltem, nagyobbat mint kellett volna, aztán megtöröltem a szám szélét. - Tudom hogy nem ismerjük egymást túl rég óta, de azért lehetnél velem őszintébb... - komolyabb hangnemre váltottam - tudom hogy nem wc-zni jöttél ide, és azt is látom hogy sírtál...nincs túl sok barátom, igazából egy se, ezért szeretném ha megosztanád velem a gondolataidat... - újra beleittam a jéghideg vízbe, hogy hűsítsem a fejemet - például, képzeld, mielőtt felmentem volna a könytárba, szerelmet vallottam egy lánynak, akkor nem válaszolt, csak mosolygott...azt hittem kinevet...de most fölhívott, hogy járni akar velem, és hogy szeretne át jönni - meséltem fülig érő szájjal - olyan boldog vagyok! már alsó óta bele vagyok zúgva...olyan rossz volt látni, amikor velem tök ellentétes fiúkkal csókolózott a házunk előtt, nekem meg még csak oda sem köszönt...valahol most is úgy gondolom hogy csak szórakozik velem, de nem izgat... - a cipőmmel játszottam - nekem az is bőven elég, ha megérthetem őt, vagy ha hozzám szól...máris sokkal színesebben látom a világot...igaz is, neked van szerelmed? - kérdeztem érdeklődően - ne érts félre, nem akarok tolakodónak tűnni...csak kíváncsi vagyok...

Eloldalaztam, hogy Robinnak háttal legyek és befejezzem a dolgomat. Közbe össze vissza fecsegett. Bosszantott. Igazán. Mikor kész lettem, kezet mostam, majd szó nélkül megkerültem, és kimentem az ajtón. Kinn még odaszóltam neki. - Őszinte leszek. A csaj tényleg át akar verni téged. Hallottam, mikor beszélt a barátaival. Úgyhogy, én ennyit segítettem. - mondtam, majd nem túl örömtelien visszamentem a szobájába. Lehuppantam a párnára, és kihasználtam azt a kevéske kis időt, mire visszajön. Mégis, miért voltam vele ennyire flegma. Csak jót akart. De akkor mégis, miért érzem annyira ezt a fájdalmat? Fáj nagyon, beül. Fejemet Robin ágyára hajtottam, és éreztem, hogy a forró könnyek ömlenek le az arcomról. Orrom bedugult, vállam rázkódott. Háttal ültem az ajtónak, amin be fog jönni, de így is, úgyis le fogok lepleződni előtte. Őszinte legyek, mi? Azt csak nem mondhatom neki, hogy nem akarom, hogy lehet, hogy érzek iránta valamit. Elvégre, milyen dolog lenne az már? Miért mondta el a dolgait? Elvégre... Ajj, hagyjuk. Továbbra is sírtam, átáztatott, vörös szemekkel. Érzékeny kis senki vagyok, aki minden apróságon sír. De, azért valljuk be, hogy jobb, mintha valamit szétvernék helyette, nem? De jó lenne most valami olyasmit csinálnom, ami eltereli a gondolataimat. Megvan. Ajkaim angol szavakat kezdtek formálni, és angyali hangot kiadva jött ki a dallam a hangomból.

"Gondolj rám, őrizz meg engem a szenvedély múltán. Ha véget ér, ígérd meg azt, hogy néha gondolsz rám. Hogyha majd egészen távol jársz, a szíved máshoz húz is tán, kérlek, ne feledj el végleg, gondolj néha rám."

A hang csak úgy áramlott a kis szobába, a házba. Tudtam, hogy irigylésre méltó hangom van, ezért soha nem énekeltem társaságba, de most nem tudtam visszafogni magam. Éneklek, ha igazán szomorú vagyok. És most az is vagyok. A visszautasított fantom képe tökéletesen passzol ebbe a leírhatatlan helyzetbe. Én vagyok, az operaház fantomja, ki soha nem fogja elnyerni a kedvese kezét. Igen. Pontosan így éreztem magam. Vártam, hogy jöjjön Robin, de nem jött.

Takano visszament a szobába. Nem szólt semmit. Utána akartam menni, de megszólalt a csengő. Hátat fordítottam a szobámnak, és elindultam a bejárati ajtóhoz, hogy beengedjem életem nagy szerelmét. Mégis sajgott a szívem. A boldogság tova szállt, amint megláttam Takano arcát. Bűntudatom van. Egy pár perccel ezelőtt, eszembe sem jutott volna ez a lány, csak is az ő - csak is Takano - csókjaira áhítoztam...és most mégis..."A csaj tényleg át akar verni téged" innen nézve, igazából, én is átverem őt...

leértem a bejárati ajtóhoz, és kinyitottam az ajtót. A magas, hosszú hajú szőke szépség valóban életnagyságban állt az ajtó előtt.

- Helló! - köszöntem neki. - Szia! - mondta kipirult arccal, majd magához ölelt - Gyere... - kézen fogtam, és bevezetem a szobámba. Amikor benyitottam, láttam hogy Takano háttal van az ajtónak. Nem láttam, de biztos voltam benne hogy sír, vagy sírt. Ha a barátja akarok lenni, akkor most...

- Lisa, lemennél egy pohár tehér a konyhába? Ha megkéred anyát biztos ad neked - mondtam Lisának, aki a kabátját vettete le.

- Aha, persze! - egy halvány mosolyt ejtett felém, aztán oda jött és egyszerűen megcsókolt. Fura volt, de nem éreztem semmi halvány rezgést a testembe. Csak Takanora terelődött a figyelmem, hogy vajon mi járhat a fejében. Lisa elmenet, becsukta maga mögött az ajtót. Egy lépéssel közelebb léptem Takanohoz. Féltem tőle...féltem, mert kezdtem érezni valamit, féltem, mert az előbb durva volt velem, és ez azt bizonyítja nem ismerem eléggé...

amint közelebb értem, hallottam ahogy dudorászik valamit. Vissza léptem egy fél lépést, és kulcsra zártam az ajtót. Aztán leültem a lovagom mellé.

- Hihetetlen milyen szépek a csillagok esténéként... - mondtam az eget passogva - örülök hogy egy olyan valaki ül mellettem mint te Takano... - továbbra is az eget kémleletem az erkélyen keresztül, ami pont velünk szembe volt, kissé elmosolyodva - azt mondtad, nincs senki se nálatok, holnap pedig hétvége...szeretném veled tölteni az éjszakát - felé fordultam, és a lehető legkomolyabb és reményteljesebb ábrázatommal mélyen a szemébe néztem

Én már komolyan nem tudok kiigazodni ezen a fiún. Egyik pillanatban játssza a hősszerelmest egy agyonsminkelt lány után, aki mellesleg csak átveri őt, utána kijelenti, hogy velem akarja tölteni az éjszakát. Volt egy olyan érzésem, hogy ezt el kellene mondanom neki, hogy tudja. Mély levegőt vettem, majd felé forultam. - Mondd, Robin. Miért van az, hogy az egyik pillanatban kedves vagy hozzám, aztán leszidsz, majd össze vissza beszélsz, azt követően egy lányról beszélsz egyfolytában, mint egy hős szerelmes. Ráadásul, épp az előbb csókolt meg a lány, akit szeretsz, most pedig kijelented azt, hogy velem akarod tölteni az estét. Mégis, mit vársz el tőlem? Tudhatnád, hogy ez a sok dolog nekem is éppen megerőltető. Soha nem tudhatom, hogy mikor mit fogsz tenni, hogy fogsz velem viselkedni. Igaz, hogy még csak ma ismertelek meg, de ez nekem olyan, mintha régóta barátok lennénk. És nekem ez rosszul esik, hogy egyszer ilyen vagy, egyszer olyan. Már azt se tudom igazán, hogy hogy viselkedjek melletted. - mondtam. Tudtam, hogy most megbántom, és valószínűleg mindent elcseszek. Feltápászkodtam, magamhoz vettem a táskám, majd az ajtó felé léptem. - Megyek, nem akarok zavarni. Szia. - azzal kiléptem az ajtón, majd le a lépcsőn, egyenesen a nappaliba. - Elnézést, de mostmár megyek. Jó éjszakát. - azzal otthagytam Robint, az anyukáját, és az újdonsült barátnőjét. Kinn az éjszaka hűvös volt, és a felhők is eltakarták a csillagokat. Fáztam, de nem volt nálam kabát. A könnyek újra előtörtek belőlem, és lassan, vánszorogva indultam el haza. Messze laktam, de nem érdekelt. Titkon azt reméltem, hogy Robin utánam jön, bocsánatot kér, és magához ölel, de nem mertem hátranézni. Az eső is rázendített. Bekuporodtam egy erkély alá, és vártam, hogy csillapodjon az eső. Halkan dúdoltam tovább a dalt, koncentrálva az egészre. Úgy tűnik, megint egyedül maradtam. Mintha mi sem történt volna. Vagyis de. Összetörték a szívem. Csak ő ezt nem tudja. Sóhajtottam egy nagyot, és igyekeztem elnyomni magamban az álmosságot. Az utcai lámpák világítottak, néhány házban is égett a villany. Egy macska is odakuporodott az erkély alá, mellém. Leguggoltam, megsímogattam, majd az ölembe vettem a kis szőrgolyót, majd zokogva sírtam el a dal utolsó sorait.

Nem tudom mit kéne tennem. Még csak a választ sem várta meg...hogy lehet valaki ekkora barom. Idióta! Nem is töröm magam miatta...Isten verte Takano! Teljesen elcseszte a napomat! Még is mi a francot vár.....mégis csak egy férfi!! Elegem van....mégis mit gondol ez....azt hiszi csak szórakozok....csak megint egy jó kifogás, hogy elhúzza a csókot...teli van a tököm...

a párnámra hajtottam a fejemet, és éreztem ahogy egy könny csepp végig gördül az arcomon.

Miért...sírok? Nem kéne ilyen érzékenynek lennem...de ha azt hittem hogy végre találtam valakit akit érdeklek, és most mégis ilyen csúnyán hátrahagy....de nem érdekel...nem fogok futni utána...

- Robin, mi a baj? - kérdezte aggódóan Lisa az ágyamra támaszkodva, mellém kuporodva, olyan aggódóan hogy már majdnem elhittem hogy tényleg aggódik. Nem válaszoltam. Csak megcsókoltam. Olyan szenvedélyesen amilyen szenvedélyesen csak tudtam. Közbe pedig hagytam hogy a könnycseppek végig gördüljenek az arcomon. Föltornásztuk magunkat az ágyra, az ajtó kulcsra volt zárva. Elkezdtem lebontani Lisáról a vékony ujjatlan fölsőjét és a melltartót, de aztán...meghallottam ahogy zuhogni kezd az eső. Akkor már félpucér testemmel, kinéztem az ablakon. Láttam ahogy valaki egy erkély alatt talált menedékre. Éppen hogy csak látótávolságon belül volt, de tudtam ki az.

- Jézusom... - mondtam hanyagul. Felkaptam magamra egy köpenyt, meg egy pólót, és az esernyőmet a sarokból. Nem voltam benne biztos, de lesétáltam hozzá.

- Meg fogsz fázni - oda nyújtottam neki az esernyőt, beálltam az esernyő alá - A válasz a kérdésedre: nem tudom. Nem tudom mit érzek....valami olyasmi, amit senki másnál nem éreztem még eddig...de nem tudom mi ez...sajnálom ha gondot okozok, de én csak a legjobbat igyekszem cselekedni...és elég nehéz úgy, hogy nem mondasz nekem semmit...bocsi, biztos megint csak bosszantalak, úgy hogy, már megyek is...csak meg ne fázz nekem... - sarkon fordultam, és elindultam vissza felé a házunk felé.

Szomorúan néztem utána. Éreztem a csajnak az illatát rajta. Ki akartam mondani azt, ami a szívemet nyomja. Tudni akartam, hogy tudja, hogy hogy érzek iránta. Elordítottam magam. - Robin! Valószínűleg... - itt elhalt a hangom. - Szerelmes vagyok beléd! - mondtam, és már rohantam is el a helyszínről, nehogy utol érjen. Reméltem, hogy hallotta. Nem tudtam volna a szemébe nézni, így elrohantam. Mire a házhoz értem, becsaptam magam mögött az ajtót, és azonnal megjelent a macskám. Magamhoz öleltem, és olyan boldog voltam, mint még soha. Szerencsére, holnap szombat, így két napig nem kell vele találkoznom, és boldogan élem bele a reménybe. Kibújtam a cipőmből, majd az ingemből, a nadrágomból, egyedül a boxerem hagytam magamon. Elértem a szobám ajtaját, beestem rajta, majd eszembe jutott a felismerés. Én akkor meleg vagyok. Nem hetero. Soha nem éreztem semmit az után a nő után. De most szerelmes vagyok. És boldogan lehetek szerelmes hétfőig. Ha elutasít, lehet, hogy öngyilkos leszek, de engem most ez cseppet sem izgatott. Éreztem, hogy testem reagál Robin gondolatára. Kezelésbe vettem magam, és elnyúlva az ágyon ért utol az álom. Álmomban ketten voltunk egy szobába zárva Robinnal. Olyan dolgokat tettünk, melyeket én még csak elképzelni sem tudnék. Tisztán hallottam a nyögéseit, pihegését, és éreztem a karomban őt. Kár, hogy ez csak egy játék. Egy játék. Hisz a valóság mindig sokkal keserűbb.

- Robin! Valószínűleg...Szerelmes vagyok beléd! - ordította. Lassan hátra fordultam, azt hittem rosszul hallodtam. De a reakciójából ítélve...gyorsan eliszkolt. Naná, hogy cseszik megvárni a választ. Bár...nem is tudtam volna erre mit mondani...

szerelmes...belém...? összehúztam a szemet a fájdalomtól. Félek. Remegni kezdett a kezem. Nem tudtam, hogy a hidegtől, vagy az ő hidegségétől. Valamiért...örülök neki. Talán csak azért, mert őszinte volt...fogalmam sincs...sosem voltam még szerelmes férfiba...de lehet hogy kivétel erősíti a szabályt.

Haza értem.

- Robin... - Lisa feszesen a testemnek simult. Éreztem hogy folytatni akarja amit abbahagytunk, de nem volt hozzá gusztusom.... - Lisa...sajnálom, de kérlek menny haza... - mondtam neki lehorgasztott fejjel, mire ő dühösen becsapta maga mögött az ajtót. Nyilvánvalóan csak azért jött hogy egyszer engem is kipróbáljon, de nem kívánok a játékszere lenni. Ledobtam magamról a cipőt, és ruhástul feküdtem be az ágyba. Szorosan magamhoz öleltem a párnámat, amin Takano ült. Érezni akartam az illatát. Habár, az egész ágyon éreztem őt. Kellemes volt. Nem bírtam ki!

Kipattantam az ágyból. Az órára néztem. 21:30-at mutatott. Nem érdekelt. Belebújtam a cipőmbe, felkaptam a kabátomat, és kiosontam az ajtón. Fogalmam sem volt hol lakik. Végig néztem a házakat, és végülis megtaláltam. Becsöngettem.

- Takano...nyisd...nyisd ki az ajtót! - veled fogom tölteni az éjszakát! megmondtam! még ha félek is...megpróbálom megérteni ami körülöttem zajlik

Ajtó kopogására, és ordibálásra ébredtem. Fájdalmas arccal felkeltem, és lerobogtam a lépcsőn. Közben a kezem ügyébe vettem egy esernyőt, ha kell fegyvernek. Felrántottam az ajtót, és Robint láttam magam előtt. Ott állt, elázva, elszánt arccal, és valamit mondott, de mivel még most keltem, semmit nem fogtam fel abból, amit mondott. Hunyorogva néztem rá. - Bocs, mit mondtál? Ne haragudj, csak aludtam, és még nem ébredtem fel teljesen. - mondtam, majd beljebb húzódtam. - Gyere be. - dörzsöltem meg a szemem. Robin látta, hogy a folyosón mindenütt ruhák, cuccok szerte széjjel, és azt is észre vette, hogy rajtam csak egy boxer van. Nem igazán tudtam vele törődni, csak bementem a nappaliba, magamra kanyarintottam egy pokrócot, hoztam Robinnak egy törölközőt, majd töltöttem mindkettőnknek kakaót. Még mindig álmosan őt figyeltem. Miért jött? Lehet, hogy mondott valami fontosat, amíg én semmmit nem értettem belőle? Kár, lehet, hogy meg se ismétli újra. Annyira álmos voltam, hogy a szemem leragadt, míg ő a kakaóját kortyolta. Eldőltem a kanapén, és aludtam, akár egy gyermek. Hogy tudok én 22:00 - kor aludni? Biztos voltam benne, hogy figyelte az arcom. Ajkaim elnyíltak, majd újra egy álom tört rám. Benne ott volt Robin, és én. Épp elutasított. Zokogva aludtam, arra gondolva, hogy hétfőn úgyis csak ez vár rám. Teljesen elfelejtettem, hogy Robin ott van mellettem.

Beengedett. Már ez is haladás. Ott aludt előttem, míg én a kakaómat kortyolgattam. Végtelenül aranyosnak tűnt, boldoggá tett hogy nézhettem, teljesnek éreztem magam. Hirtelen könnycseppek csorogtak végig az arcán. Ahogy az édes arcán végig gurultak a könnyek, olyan volt mint a hóesés. Áthajoltam a köztünk lévő asztalon, és adtam az arcára egy puszit. Biztos voltam benne hogy nem érzi....én pedig vágytam rá hogy megtegyem. Vissza ültem a helyemre. De nem sok időre. Fölálltam, oda ültem mellé, és igyekeztem testtel minél jobban hozzádörgölőzni. Közbe a nyakát csókolgattam. Nem tudom mit élveztem benne. Gyűlöltem magam, de nem bírtam ki, hogy ne nézzek le a boxerjára. Elöntött a forróság, és minden bajom lett hirtelen. Ez volt az a feszültség amit nem bírtam ki, bármennyire is sexy, és kényeztető volt a szememnek. Gyorsan behunytam őket. Aztán, szép lassan, újra kinyitottam az egyiket majd a másikat is. Aztán föladtam, és ráfeküdtem a mellkasára.

- Nem tudom képes leszek e valaha is úgy szeretni téged ahogy te engem...de mindig melletted fogok állni... - suttogtam magamnak

Éreztem, hogy valami puha az arcomhoz ér, majd el is vál. Nem tudtam, hogy álmomban-e, vagy sem. De minden esetre jól esett. Pár perccel később egy puha test dörgölőzött az én testemhez, közbe valami a nyakam csiklandozta. Éreztem, hogy a boxerembe kissé megmerevedik a szerszámom, de nem látványosan, úgyhogy nem láttam szükségét, hogy eltakarjam. Akkor már ébren voltam, csak tettettem, hogy alszok. Éreztem, hogy Robin újra megmozdul, majd egyenesen ráfeküdt a mellkasomra. Puha volt, kicsi, és törékeny. - Nem tudom képes leszek e valaha is úgy szeretni téged, ahogy te engem - hallottam meg Robint. - de mindig melletted fogok állni.

Arcomba szökött a vér, a szemeim kipattantak, és a karom magától kezdett el cselekedni. Törékeny testét a magaméhoz szorítottam, és így feküdtünk némán. - Örülök. Hidd el, tenni fogok róla, hogy belém szeress. - suttogtam. - Én még nem tudok olyan merész lenni, amilyen te voltál az előbb, úgyhogy érd be egyelőre az ölelésekkel, rendben? Szemeim újra lecsukódtak, majd álomba zuhantam, Robinnal a karomban.

- Nem is akarok semmi mást, az öleléseken kívül - jelentettem ki. Majd később utána gondokkozva rájöttem, hogy lehet hogy ezzel megbántottam. De az én szemeim is lecsukódtak, és átzuhantam álomvölgybe. Másnap reggel, fáradtan nyitottam ki a szemet. Csak akkor vettem észre, milyen nagy házban is vagyok. Minden csoda szép volt. A falak narancssárga, aranyszínűek, egyértelműen vidám hangulatot áraztattok, és tele voltak festményekkel, amik még emberbarátibbá tették. Itt-ott láttam egy két növényt is, bár nagy többségét a szemét temette maga alá, és nagy egy néhány levele látcott ki. Elgondolkoztam azon, hogy ha ilyen nagy ez a lakás, akkor milyen szemmel nézte Takano az enyémet. Biztos bezárva érezte magát...vagy valami ilyesmi...

Igaz is, Takano! - néztem magam mellé. Még mindig a mellkasán feküdtem. Tegnap este úgy éreztem angyalok táncolnak körülöttünk, olyan mesebeli volt. Fogalmam sincs mi ez, de bizsereg. Még soha nem volt senkim...ő visszont nyugodtan alszik mellettem. Kicsit eltávolodtam az öleléséből. Megcsókoltam az arcát, aztán felkeltem a kanapéról, és kisétáltam a konyhába egy fehér köpenyben amit valahol a szoba közepén találtam. Kellemes liliom illata volt.

Megkerestem a kávé főzött, és neki álltam kávét főzni, miközben folyamatosan Takanot néztem, és arra vártam hogy felkeljen végre

Reggel boldogan ébredtem, hisz tudatában voltam, hogy Robin ott van mellettem. Éreztem, hogy mocorog a mellkasomon, de direkt tettettem, hogy alszom. Megéreztem a csókját az arcomon, majd éreztem, hogy leszáll rólam, és elmegy a konyha irányába. Mikor már hallótávolságon kívül esett, felvettem az üvegasztalról egy cetlit, és ráfirkantottam, hogy elmentem tusolni. Halkan, nehogy észrevegye, slisszoltam fel a lépcsőn, és mentem be a fürdőszobába. Ott kibújtam a boxeremből, és beálltam a tus alá. A meleg, tiszta víz kitisztította a fejem. Most akkor Robin és köztem mégis, mi van? Teljesen be vagyok már csavarodva. Eszembe jutott, hogy milyen puha is a teste, és kívánkoztam utána, hogy megint magam mellett érezhessem a testét. Hajam vizesen tapadt a fejem búbjára, amit igazán kedveltem. Kiszálltam a tus alól, derekam köré tekertem egy törölközőt, majd a nyakamba is egy másikat, majd lementem a lépcsőn. Még mindig nem tudtam Robin szemébe nézni. Mit mondhatnék neki? Azt, hogy szeretem? De az kényelmetlen lehet neki. De még csak meg sem csókolhatom, hiszen én gyáva nyuszi vagyok. Épp elég bátorság kellett ahhoz is, hogy megöleljem őt. Vajon a sérülése hogy van? És ugye nem fázott meg a tegnapi után? Kinéztem az ablakon. A nap hét ágra sütött, és mindent beborított a fényével. Azt mondják, aki látja a naplementét tegnap, annak másnap szerencséje lesz. És én láttam. Szerencsésnek nevezhetem magam. Karom a kanapé karfáján pihent,úgy néztem a kinti világot. Nem bírtam még mindig Robin szemébe nézni. Mégis, mit gondolhat rólam most? Őszinte volt velem? Nem akarom a kérdéseimmel bombázni őt, de igazán kíváncsivá tett. Elhatároztam, hogy minden óhaját meghallgatom, és tzeljesíteni fogom. Elvégre, szerintem ez a szerelem alapelve. Az, hogy boldoggá tegyük a párunkat. A szeretőnket.

Kész lett a kávé. Egy kis fém tálcára tettem őket, és bevittem a nappaliba, vissza a kanapéhoz. Takano egy törölközőben ült ott. Észrevettem egy cetlit az asztalon "elmentem fürödni". Tetszett, hogy olyan figyelmes hogy kiírja...de igazán szólhatott volna hogy felébredt. De nem hibáztathatom. Biztos teljesen zavarban van, és azt se tudja hol áll a feje. Miattam. Mert én nem vagyok képes megállapítani mit is érzek igazából.

- Tessék, főztem neked kávét... - mondtam reggeli könnyedséggel, és elé raktam a csészét. Majd előkaptam a mobilomat, és beütöttem Lisa számát.

- Helló Lisa! - szóltam bele a telefonomba, amit szorosan a fülemhez tartottam - Robiin! Hol vagy?! Itt várok rád már órák óta a házatok előtt... - Bocsáss meg, de azt hiszem ez nem fog működni...tudod, nem igazán tudok meg lenni az emberek között, és őszintén szólva az idegeimre mész...szégyenlem magamat, hogy valaha is megfordult a fejemben hogy...szóval, csak menny el. Sayonara! - lettem a telefont. Fölálltam, megsimogattam Takano buksiját, aztán fél úton a lépcső felé visszafordultam.

- Elmegyek fürödni, oks? - kérdeztem, persze csak költőien - Takano... - a kezemet nyújtottam felé, szelíden, félrehúzott szájjal mosolyogtam rá. Fel hívás a keringőre. Kíváncsi voltam mi lesz a következő lépése. Ha ez kell ahoz, hogy eltöröljem a zavarát, szíves örömest meg teszem. Csak tűnjön el belőle ez a feszültség. Egyébként meg, kötve hiszem hogy ne élvezném, ha együtt állnánk a zuhany rózsa alatt.

Robin bejött a nappaliba, magával hozva két csésze kávét. Zavartam pillantgattam oldalra rá, ügyelve, hogy ne kapja el a pillantásom. Borzasztóan zavarban voltam előtte, még ha nem is látszott igazán. - Tessék, főztem neked kávét... - mondta, majd elém rakta a csészét. Boldogan kortyoltam bele az ő készítette kávéba. Finom volt. Enyhén kesernyés, de édes. Pont mint ő maga. Elővette a telefonját, és tárcsázott. - Helló Lisa! - szólt bele a készülékbe. Szinte idegbajosan hallgatta a hívópartnerét. - Bocsáss meg, de azt hiszem, hogy ez nemm fog működni... tudod, nem igazán tudok meglenni az emberek között, és őszintén szólva az idegeimre mész... szégyenlem magam, hogy valaha is megfordult a fejemben, hogy... szóval, csak menj el. Sayonara! - letette a telefont. Én apró mosollyal az ajkaimon néztem zavartan a kávémat. Tehát többet jelentek neki, mint az a kis csitri. Igazán boldog voltam. Felállt, majd megsimította a nedves hajam, melyről még mindig gyöngyöztek a vízcseppek. A lépcső felé fordult, majd újra vissza hozzám. - Elmegyek fürödni, oks? - kérdezte. Még mindig zavartan néztem a kávémat. Robin az én fürdőmben fogja megmosni a testét. Utánam. Az én cuccaimat fogja használni. Igazán boldog vagyok. - Takano... A kezét nyújtotta felém mosolyogva. Nem értettem, hogy ez most mit akart jelenteni. Valamit kér tőlem, vagy menjek vele? Nem igazán tudtam, hogy mi a célja, de a tenyeremet belesüllyesztettem a tenyerébe, felálltam, letettem a kávémat és követtem őt. - Fáj még a hátad? - kérdeztem alig hallható hangon. Mintha harapófogóval húznák ki belőlem a szavakat. Förtelmes. Szétnéztem a nappaliba. Sok helyen sok szemét. Nem éppen egy rendes lakásnak mondható. Valamiért soha nem tudom rávenni magam, hogy mindent eltakarítsak magam után. Szívem csak úgy dobogott az érintésétől, ahogy húz maga után. Kétségtelen, ez csakis a szerelem lehet. Tudom, érzem.

Kissé tétovázva, zavarodottan, és sok-sok kétséggel a szívében, beletette a kezét a kezembe. Ezt egy megelőlegezett bizalomnak éreztem. A szívem rettenetesen kalapált míg fel értünk a fürdőszobába. Tudtam mire készülök, és ez rettentően zavarba ejtett. De így választ kaphatok a kérdéseimre, és így voltaképp ő is választ kap majd a kérdéseire, úgy hogy nem tétováztam. Tudtam mit csinálok, és tudtam hogy jól csinálom. Régóta először.

Becsuktam magunk mögött a fürdőszoba ajtót. Ez alatt igyekeztem a felkarommal a mosdóhoz szorítani, ami sikerült is. A mosdó kagylót fogadta a hátsó kezeivel. Biztos voltam benne, hogy rettenetesen zavarban van, ahogy én is. Miután becsuktam az ajtót, csupasz lábbakkal oda sétáltam elé a fürdőszoba fehéren csillogó kövein. Áthajoltam fölötte, megfogtam a kezét, amik a mosdó kagylót fogták, és gyengéden megcsókoltam. Az édes íz szétáradt a számba. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire jó érzés lesz, még akkor sem, ha tudtam hogy jó lesz és nem fogom megbánni. Igyekeztem szenvedélyesebben csókolni, immáron inkább magam mint ő miatta. Közbe levetette rólam a köpenyemet. Én se haboztam. Épp elég magabiztosság volt bennem ahoz, hogy képes levenni róla az összes ruhát róla, ami összesen egy boxer volt. Teljesen sima, pucér testtel beoldalaztunk a zuhany alá. A testem szorosan feszült az övéhez, erősen húztam magamhoz. Ügyetlenül csuktam be a zuhanyzó ajtaját. Megnyitottam a vizet. A testünkön szépen végig csordogált a víz, amit a zuhanyrózsa ajándékozz, éppen fölöttünk. Neki támaszkodtam a falnak, és hagytam hogy Takano azt tegyen velem, amit csak szeretne. Közben alig halható hangon suttogtam a nevét. Vágyta éreztem magamban, mérhetetlen nagy vágyat, s semmi mást.

- Takano... - sóhajtottam egy nagyot, és még inkább igyekeztem kiélvezni a csókjait. Összekulcsoltam a lábamat az övével. Megmerevedtem. Az egész testem. Lent is és fönt is. Azt hittem, azonnal elmegyek, de nem. A testemnek még nem volt elég - bizsereg... - mondtam végül, és reméltem érti mire gondolok.

Behúzott a fürdőszobába, majd a mosdókagylóhoz szorított. Nem hittem volna, hogy ilyen elszánt is tud lenni. Érdeklődve figyeltem, hogy mit kívánkozik tenni, mert nem terveztem, hogy olyat teszek, ami esetleg neki nem tetszene. Megszorítottam a mosdókagylót, és bíztam benne, hogy olyan örömöt, illetve érzést nyújthatok neki, amit más még nem adott neki. Becsukta a fürdőszoba ajtaját, majd elém állt, bátorsággal teli arccal. Áthajolt felettem, megfogta a kezem, majd nem is tudom, hogy mi történt. Vagy én csókoltam meg őt, vagy ő engem, egyre megy. Élveztem nyelvének izgatását, azt a finom kávé ízt, amit nem rég ivott. Megpróbáltam én is olyan jó lenni, mint ő, kevés sikerrel. Tétovázva lehúztam róla a köpenyét. Alatta a teste hófehéren csillogott, akár a márvány. Lekanyarintotta rólam a törölközőt, és immár mindketten anyaszült mesztelenül álltunk egymás előtt. Arcom olyan vörös volt, akár a rák. Beálltunk a tus alá, közbe a testünk egymásnak feszült. Becsukta a zuhanykabin ajtaját, majd megnyitotta a zuhanyt. Fejünk felett a víz édesen permetezte testünket. Neki feszült a falnak, és hagyta, azt tegyek vele, amit akarok. Nem akartam elhamarkodott lenni, ezért oda nem nyúltam, bár láttam, hogy megmerevedik. Ujjaim közé vettem parányi mellbimbóit, és úgy kényeztettem. Halkan suttogta a nevemet. Lábait összefonta az enyéimmel, majd az egész teste megmerevedett. Biztos a felismeréstől. Rémülten léptem hátra. - bizsereg... - suttogta. Tudtam, hogy olyat teszünk, amit ilyenkor még tilos. Gyorsan kikászálódtam a zuhany alól, majd meg sem törölve magam, lerohantam a pincébe, ahol semmi nem volt, csak sötétség. Arcom világított a sötétben, ajkaim bizseregtek, és éreztem, hogy lenn is készen vagyok. Leültem a lépcsőre, és gondolkodtam. Még nem szabad ezt tennem vele. Még csak tegnap ismertük meg egymást. Vagy, lehet, hogy csak egyéjszakás kalandra akar engem felhasználni? De, miért tenne olyat? Kezeimbe temettem az arcom, és igyekeztem nem elsírni magam. Megfogadtam, hogy legalább csak egy hónap múlva fekszek le vele. Nem hamarabb. Az még nekem is sok lenne.

a fürdőszobába hagyott. Micsoda illetlenség. Ez a srác tényleg képtelen elengedni magát. Nem tdutam mit tenni. A testem teljesen lezsibbadt az élménytől. Remgetem és fáztam. Összerotytam. A fájemet hátra tartottam. Éreztem hogy lentről nem akar mulani a feszültéség.

Az én hibám...csak is az én hibám. Ha nme szólaok meg, talán...ténlyeg korai voltam...de érezni akarom...tudni akarom milyen...miért nem engedi! Olyan vagyok mint egy kisgyerek... - gondoltam. Végig néztem magamon. Szánalmas. Teljesen felizgultam, és nem tudom mit kéne tennem. Utálok befejezetlenül hagyni dolgokat.

Kezeim lassan lefelé csusszantak. Megfogadtam kőkemény férfiasságomat, hogy érezzem, mégis mennyire vagyok reménytelen. A végeredmény: teljesen. A testem már annyira felkészül a befogadására, hogy lüktett, várta az adományt. Gondolkoztam mit tegyek. Láttam hogy be van csukva az ajtó. Takano bizonyosan a ház legtávolibb zugába emózik valahol, én pedig megbolondulok. Jobb híján, megpróbáltam saját magamnak kiverni, és nem túl hangosakat nyögni közbe. A nevét kiabáltam, és gyorsan vettem a levegőt. Ez majdnem olyan volt mintha ott lett volna. Majdnem. A szememen kigördült egy könnycsepp. Miért? Miért utasított vissza...és miért fáj ennyire hogy nem tett velem semmit. Örülnöm kéne. Tudja hogy nem vagyok még teljesen felkészülve. Tudja, hogy zavar a szituáció. Tudja, hogy vágyom rá. Tud mindent, annak ellenére hogy nem mondtam neki semmit. Nem kéne tétováznia. Nem kéne ennyire védenie...tudom mit akarok.

- Takano... - suttogtam halkan, mikor végre eredményeket értem el, saját testem matatásában, adott esetben kényeztetésében. Tényleg szánalmas vagyok. Összegömbölyödtem, és hangosan sírni kezdtem. Egy részt a fájdalomtól, másrészt pedig a csalódottságtól és a szégyentől. Feladom! Elegem van! - Elegem van! - ordítottam a lehető leghangosabban, hogy ő is hallja. Tudtam, hogy olyan vagyok mint egy hisztis gyerek, aki nem kapja meg a játékát amit kinézett a kirakatban, de nem érdekelt. Többet úgy se fogom - és nem is akarom - látni. Utálom ezt az érzést...

Nagy nehezen felálltam, kimostam magam után a kádat, amit teljesen összemocskoltam, aztán felkaptam magamra a ruháimat amik a nappaliban hevertek. Gondolkodtam hogy írjak e levelet, nem tudtam mit írhatnék neki. Végülis, azért csak kerestem egy papírt meg egy tollat. Biztos voltam hogy nem fog feljönni, amíg nem hallja csukodni az ajtót, úgy hogy gondolkozni kezdtem. Törtem a fejemet.

"Állok a nyári fényben, és messziről nézlek téged. Szívemben bánat, és mély vörös tagadás. Ha távolság végtelen, mit tegyek hogy ne így legyen, hogy a szellő simogassa testemet, és ne csak nézzelek kedvesen.

Bár nem tudom hogy szívem esőre vagy szélre vágyik; tudom hogy érezni akarom, tested bársony melegét. A szívem mégis búcsú szavakat formál, hogy ne törjem össze a jégkristályt"

Újra, és újra olvastam. Borzalmas. Gondoltam. De nem törődtem vele. Aláírtam, és kisétáltam az ajtón. Az arcomat haza fele menet is elárasztották a könnyek. Hangosan sírtam - bömböltem végig az utat. Nem akartam hogy anyám ilyen állapotban lásson, ezért csak bóklásztam céltalanul, úgy hogy senki ne lásson

Hallottam, hogy elordítja magát. - Elegem van ! - azzal sebes léptekkel a nappali felé szeli az irányt. Tudtam, hogy ott van. Kinyitottam az ajtót, azzal én is a nappaliba mentem. Megálltam a nappali másik ajtajában, de nem vett észre. Szomorúság és harag keveréke tükröződött arcán. Szerettem volna idamenni hozzá, negnyugtatni őt, majd bocsánatot kérni tőle. De jelenleg nem volt meg hozzá a bátorságom. Elvégre, pont efy ilyen meggondolatlan dolog miatt vesztettem el valaki fontosat. És nem akartam őt is elveszteni ugyanabból az okból kifolyólag. De persze ő ezt nem tudhatja. Ránéztem az órára. 12:03. Hamar eltelt ez a délelőtt is. Úgy döntöttem, hogy majd délután elmegyek hozzá, és megmagyarázom neki, hogy nem arról van szó, hogy nem kívántam őt, hanem egészen másról. Egész délután tanultam, még az étvágyam is elment a tudattól, hogy megbántottam őt. Öt órakkor eljött a pillanat. Ott álltam a háza előtt, de becsengetni már nem mertem. Tehetetlennek éreztem magam. Abban a pillanatban úgy utáltam magam, mint még soha.

Miután végre hazaértem, kisírt szemekkel ledobtam magam az ágyba. Szorosan magamhoz öleltem a párnákat, és tovább folyattam a sírást. Anyu meghallotta, feljött, és meglátta ahogy az ágyon sírok. Nem mondtam el neki mi a bajom, ezért áthívta Lisát, aki annak ellenére hogy lehordtam, elfogadta a meghívást. Nyomorultul éreztem magam. Próbáltam írni, zenét hallgatni de semmi sem segített. Folyton az visszhangzott a fejembe, hogy vajon miért... nem tudok kiigazodni rajta...mindegy. Csak elakarom felejteni!

Kiléptem az erkélyre, hogy kicsit szellőzőn a fejem, és megpillantottam az ajtó előtt egy alakot. Tétovázott hogy becsöngessen e. Úgy látszott nem igazán tudja eldönteni mit is szerette. Lementem, és kinyitottam az ajtót. Gondoltam rásegítek.

- Mi a fenét keresel itt?! - emeltem fel a hangom mikor megláttam az ajtó előtt Takanot - Mégis mi a fenét akarsz?! He?! Minek jöttél ide?! Mégis miért? - kérdezgettem tőle, még mindig kisírt szemekkel, ismét a sírással küszködve...

Rámförmedve lépett ki Robin az ajtón. Szinte már fel is voltam rá készülve, hogy dühös lesz, úgyhogy nem lepődtem meg. De az igazán ledöbbentett, hogy szemei könnyesek voltak, és vörösek... a sírástól. Át akartam ölelni. De tudtam, hogy azzal csak rontanék a helyzeten. - Mi a fenét keresel itt?! Mégis, mi a fenét akarsz?! He?! Minek jöttél ide?! Mégis, miért?! - csendben tűrtem az ordítását, habár szívem majd megszakadt. Elé álltam, és határozott hangon csak ennyit mondtam. - Bocsáss meg nekem. Tudom, hogy ez túl nagy kérés neked, de szeretném, hogy tudd, igazán szeretlek, a legjobbat akarom neked, és szó sincs arról, hogy ne kívántalak volna. Múltbéli dolognak van köze a dologhoz. Csak ennyit szerettem volna. És még egyszer, szeretlek. - mondtam, majd végigsimítottam kézfejét, és megfordulva indultam haza. Reméltem, hogy ezt megjegyzi, és tudni fogja mostmár. Eszembe jutott kisírt arca, és azon kaptam magam, hogy az én szemeim is könnybe lábadtak. Szerencsére épp akkor értem el egy kihalt játszóteret. Bementem, leültem a hintára, és semmiségeken törtem a fejem. Például, hogy Kiryu - sensei miért kopasz, az osztálytársaim miért majmok, a macskám vajon hány kiló, és hogy a bátyám vajon hol járhat most. Tudniillik, van egy ikerbátyám, aki ellógja a sulit, és anyuék pénzét költve körbejárja a világot. Őt szerettem a legjobban, és mindig örültem, mikor hazalátogatott. Bő fél óra után ujra útnak indultam, és már otthon is voltam. Beléptem az ajtón, és kellemes meglepetés fogadott. A házban rend, minden kitisztítva, és a konyhába sült a vacsora. Megbillantottam Masato-t, aki boldogan állt a tűzhely mellet, és sütött. Szemeimből kibuggyantak a könnyek, átvágtam a nappalin, majd egyenesen Masato ölelésében landoltam. Boldog voltam, hogy végre látom. Nagy szükségem volt rá ezekben a percekben. Ő megértően simogatta a fejem, hátam. Nem kellett beszélnünk ahhoz, hogy megértsük egymást. Nem sokkal később, mind a ketten a nappaliba ültünk, és ettük a rizses omlettjét, ami a világon a legfinomabb volt. Megint semmiségekről beszéltünk, és sikerült elterelnie a figyelmem Robinról. - Szóval akkor otthagytad Rint Olaszországon? - kérdeztem feldobódva. - Jah. Nem volt az esetem. Igaz, hogy cuki volt, de annyira kényes volt, akár a plázacicák. Komolyan elgondolkodtam, hogy ő biztos fiú-e. - mondta nevetve. Vele együtt nevettem. - Amúgy, most akkor mi van Robinnal? Annyit felfogtam, hogy összevesztetek, de... És elmondtam neki mindent, ami ma, és tegnap történt. Néha elhangzott felőle egy „aha”, vagy egy „hűű”, de végighallgatott. Ami igazán boldoggá tett. Nem tudott segíteni, de nem is számított. - Na, drága öcsikém, menj fürödni, én majd utánad megyek. Csak élvezd a kényeztetést, amit adok neked. - mosolygott, azzal a fürdő felé taszigatott, majd eltűnt a fürdőszobába. Mikor becsuktam a fürdőszoba ajtaját, vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Boldogság, szomorúság, magány, szerelem, remény. Minden. De örültem, hogy ezekben a pillanatokban Masato mellettem van

Nem hiszem el...megint cseszik rám. Idejön, elmondja a kis mondókáját, aztán szó nélkül lelép. Ezt nem úszod meg Takano! Ennyivel nem...

Idegesen kaptam le egy kabátot a fogasról, mert már hideg volt, aztán Takano házához vettem az irányt.

- Robin! - mondta Lisa, mikor meglátta hogy elhagyom a házat - Az anyukád azt mondta hogy... - Igen tudom! Ne haragudj mindjárt jövök, de van még egy kis dolgom... - megveregetem a vállát majd tovább sétáltam - Izé..bocsi a maiért Lisa! - kiabáltam vissza neki, aztán tovább haladtam Takano felé. Közbe elgyönyörködtem az út melletti fákban. Az alkonyat fénye gyönyörűen átszűrődött az ágakon keresztül. Felnéztem rájuk. A szívem még mindig sajgott. Miért játszadozik velem. Azt hiszi benyalom a hirtelen rögtönzött kamu dumáját? De ha még igaz is...akkor is...elegem van...

Mikor végre oda értem a házához, csöngetni kezdtem. Vártam egy kicsit, de senki nem nyitott ajtót. Összehúztam a szemöldökömet. Megpróbáltam benyitni. Nagy meglepetésemre, az ajtó kinyílt.

- Takano... - kiabáltam. De nem kaptam választ. Hallgatózni kezdtem, halottam hogy folyik a víz a fürdőszobába. Fölmentem a lépcsőn. - Takano! Most már elég volt a... - kinyitottam a fürdőszoba ajtót. Láttam ahogy egy idegennel áll a slag alatt. "egy múltbéli dolog" ismételtem magamban újra és újra. Múltbeli mi? Te rohadék! Próbáltam visszafogni magam, de láttam milyen közel áll a teste az idegenéhez. Tudtam hogy nem csak fürödtek. Azt csinálta vele...talán. Tök mindegy. Nem érdekel. Nem akarom tudni. Nem tudtam megszólalni. Sokkolt. Csendben gördült le egy könnycsepp az arcomról, és csak álltam mint egy szerencsétlen idióta a fürdőszoba ajtóba.

- Mi...ért? - suttogtam végül. Olyan érzésem volt, mintha mérget csöpögtettek volna a bensőmbe

Hallottam, hogy nyílik a zuhanykabin ajtaja, és belép Masato. Ő kicsit jobban kidolgozott volt, de én se vagyok semmi. Beállt a tus alá, és elkezdte mosni magát. Mi ezt megengedhettük, mert szinte klónok voltunk, és persze testvérek. Pár perccel később ügyetlenül próbáltam megmosni a hátam, de csak nem értem el. Könyörgő szemekkel néztem Masatora. Ő persze mindig megszán, ha meglátja a kiskutyaszemeimet. - Gyere, segítek. - mondta, azzal az ölelésébe bújtam. Mosta a hátam, én pedig boldogan mosolyogtam. Volt hogy a teste hozzáért az enyémhez, de nem zavart. Masato haja fel volt kötve, így igazán férfiasnak tűnt. Mindketten törölközőben fürödtünk, úgyhogy még csak zavarban sem voltunk. Kívülről nézve biztos félreértették volna a pozíciót, de nem érdekelt. Csak akkor pillantottam fel, amikor meghallottam a nevemet.

Az ajtó felé fordultam, ami persze nem volt becsukva. Robin állt az ajtóban, könnytől ázott szemekkel. Gyorsan kiugrottam a kádból, és szerencsétlenségemre, még el is csúsztam, úgyhogy a földön landoltam. - Robin, mi a baj? Mi történt? - kérdeztem rémülve. De Robin meg se szólalt. Csak sírt.

-Robin, mi a baj? - kérdezte a fürdőszoba hideg kockáin feküdve. Nem tudtam mit is kéne válaszolnom. Rá üvöltsek e, vagy csak szépen sétáljak ki, mintha itt se lettem volna. Nem volt kedvem drámázni, és nem akartam lefutni még egyszer ugyanazokat a köröket, amiket már lefutottunk.

- Se...semmi - hazudtam - Ő...ő...meg kicsoda? - kérdeztem az idegen felé biccentve a fejemet. Tudni akartam, ki az aki csábítóbb volt mint én. Többször is végig néztem rajta. A haja össze volt kötve, de láttam rajta hogy nem férfi. Hihetetlen mennyire gáz vagyok...mit képzeltem... - Bár...mindegy is.. - mondtam önmegadó arccal, a fehér kockákat kémlelve a padlón - már megyek is. nem akartalak zavarni, szóval, bocsáss meg...felhívom Listát hogy vigyen el oké? Hamar eltűnök, megígérem! - előkaptam a kabát zsebemből a telefont, és tárcsázni kezdtem. Elképzeltem ahogy Lisa vállán sírok majd az éjszaka sötétjében, aztán olyan normális dolgokat teszünk amik elfeleltetik velem majd Takanot és a mérhetetlen nagy fájdalmat és ürességet amit most érzek.

Elővette a telefonját, de én gyorsan kikaptam a kezéből. Nem engedem, hogy visszamenjen ahhoz a lányhoz. Tisztáznom kell magam. - Ő az ikerbátyám, Masato. Csak segített engem megmosdatni. - mondtam. Kilépett Masato is a tus alól, majd odaintett Robinnak. - Hali. - mosolygott rá. - Masato vagyok, Takano ikerbátyja. Örülök, hogy megismertelek. - gyorsan odaálltam az ajtó elé, hogyha akarna se szabadulhatna ki. - Na, én most magatokra hagylak titeket, hagy intézzétek magatok az ügyet. - mondta, azzal kisétált. Őt kiengedtem, Robint nem. - Robin, kérlek, halgass meg. Tudom, hogy ez nagy kérés, de légy szíves. Masatonak semmi köze az egészhez. Volt egy nagy szerelmem régen, akivel megtettem, és olyannyira megbánta, hogy öngyilkosságot követett el. És nem akarom, hogy téged is elveszítselek. Nem tudom, mit mondhatnék még. Kérdezz bármit, én őszintén felelek. Csak bízz bennem. - mondtam, azzal elhúzódtam az ajtótól. Övé a döntés, hogy elmenekül-e, vagy bízik bennem. De ha elmegy, akkor valószínűleg feladom. Már a gondolat is kikészített, hogy ne lennénk együtt. Hogy nem érezhetném a puha bőrét, a gyengéd csókjait. Esedezőn néztem rá. - Mit kéne tennem, hogy higgy bennem? - kérdeztem.

- Nem tudom - válaszoltam őszintén - Elkéne hinned hogy tudom mit akarok. Nem vagyok olyan mint az a valaki a múltban...miért nézel folyton gyereknek? Szeretlek, Takano! - amíg nem voltunk együtt, sikerült ennyire rájönnöm. - És nem...nem tudom mit higgyek! - még jobban sírni kezdtem. Nem tudtam hogy el kéne hinnem, ami történik - Rettenetesen félek... - suttogtam. Éreztem hogy remegnek a lábaim, és az arcom pírbe borul. - Bocsáss meg...de nem tudom, képes leszek e valaha is kiigazodni rajtad...nem tudom, megér e ez ennyi fájdalmat...mióta találkoztam veled, folyton a pokol és a menny között ingadozok, és nem vagyok képes megtalálni a helyemet. Ha most kilépek az ajtón, és Lisa karjai zárnak maguk közzé, lehet hogy pokolba fogom érezni magam, de legalább tartozni fogok valahová...ne haragudj rám... - zokogva súróltam a vállát, ahogy elsétáltam mellette. Lent a napapaliban láttam ahogy Masato egy csésze meleg italt kortyolgat. Oda biccentettem neki, aztán kisétáltam a bejárati ajtón. Amint becsuktam mögött, a fáradtságtól, a gyengeségtől, a tehetetlenségtől, és a fájdalom különböző vegyületeitől neki rotytam az ajtónak, és sírva borultam a térdemre. Csak zokogtam, olyan hangosan és olyan erővel, hogy magamat is megrémisztettem. Reméltem hogy nem hallatszik be, de tudtam, hogy valószínűleg az egész utca hallja

A szavai tőrt döftek a szívembe. Most mit tegyek? Újra a magány fogad el engem. El kell őt engednem. Mi mást tehetnék. Még az öngyilkosság is kevés lenne ahhoz, amit most érzek. Mégis mit tegyek? Éheztessem ki magam? Ne szóljak senkihez se? Zárjam be magam a házba, és ne vegyek semmiről se tudomást? A könnyek záporként hullottak a szemeimből. Fájt. Nagyon fájt. Mintha kitépték volna a szívemet a helyéről. Testem remegett. Éreztem, hogy valami jön fel a gyomromhoz. Gyorsan a wc-hez siettem, és hányni kezdtem. A gyomorsav égette a torkom. Nem bírtam várni. Remegve rohantam az ajtó felé, de megbotlottam, és leestem a lépcsőn. Hatalmas csörömpölés törte meg a csendet. - Takano! - ordította Masato, miközben meglátta, hogy én eszméletlenül fekszek a lépcső alján, körülöttem pedig egy vértócsa. Nem is tudta, hogy mit tegyen. Kirohant az utcára, és még éppen látta az elsiető Robint. - Robin! - ordította utána. - Gyere vissza! Hívd a mentőket! Takano leesett a lépcsőn, és eszméletlen. - azzal visszajött hozzám, de tenni semmit sem tudott. Éreztem, hogy a testemből távozik a vér, és hogy a világ elmosódik előttem. Talán ez a vég. Ennyi volt. Halkan csak ennyit suttogtam. Ha már ez az utolsó mondatom. - Robin... szeretlek... - azzal minden elsötétült, és éreztem, hogy már csak egy adag vergődő rongybaba vagyok.

Láttam ahogy tehetetlenül fekszik kivérezve. Nem tudtam mit csináljak. Tőlem...pont tőlem kérnek segítséget?! Mindegy. Előkaptam gyorsan a telefonomat, és tárcsázni kezdtem.

- Hamarosan érkezünk! - mondták. Rá néztem Takanora, és egyszerre elöntött a düh - Nem! Ne hamarosan jöjjenek, hanem most azonnal!! - ordítottam rájuk a létező legnagyobb hangerőmmel, aztán lecsaptam a telefont, és Takano testéhez térdeltem, bele a vérbe. - Te meg ne merészelj meg halni érted?! Eszedbe ne jusson!! - üvöltöttem felé - Nem halhatsz meg érted? Nem engedem meg! - ráfeküdtem szinte már élettelen mellkasára - Mindig csak fájdalmat okozol hallod...de ne halj meg... - suttogtam neki. Kételkedtem benne hogy hallja e vagy sem, mindenesetre szerettem volna hogy hallja. Azt akartam hogy keljen fel, és mennyünk vissza az időbe. Vissza a könyvtárba ahol először találkoztunk, hogy mindent újra kezdhessek. Hogy jobban csináljam. Nem akarom bántani...

Megérkeztek a mentősök. Nagy elsősegély dobozokkal masíroztak be a szobába.

- Hogy hívják? - kérdezték tőlem, miközben ellöktek a testétől - Sa...Saga Takano - hümmögtem. - És maguk? Ki csodák neki? - Én az ikertestvére vagyok! - jelentkezett Masato. A mentős árgus szemekkel nézett rám - É...én...nem is tudom. - elpirultam. Kínos lett volna azt mondani hogy a szeretője - A barátja...a..azt hiszem... - Ühm - újraéleztették, aztán mikor végre magához tért, felfektették a kanapéra. Átvizsgálták a szívét, és minden vizsgálatot elvégeztek amit csak tudtak. - Szerencséje volt - mondta - Nem láttok belül semmi rendellenességet. Egyszerűen csak túl sok volt a gyomor sava. Annyira sok, hogy enm tudta a szervezete elkülöníteni, és a veséje pedig már nem bírta. Ezért hányt savat. A szervezete így jelzett. De végül, már a sav hozta magával a vérét is. Kissé megmarta a nyelő csövét, és egyebeket, de valószínű regenerálódni fognak. Viszont ha továbbra is sokat stresszel, akkor a későbbiekben nagyobb baj is lehet. Iktassa ki a zavaró és fájdalmas foltokat az életéből. Felejtse el őket, és csak pihenjen - mondta a doki, aztán fölállt az ágy mellől - ha ezt teszi, kutya baja se lesz! - a fickó mosolygott, aztán kisétált az ajtón

- Sajnálom... - suttogtam neki - hallottad az orvost...ki kell iktatnod a zavaró dolgokat... - lehajtottam a fejemet. Elővettem a telefonomat.

- Anyu! - szóltam bele - Ma lehet nem megyek haza, szóval ne várj rám! Lisa majd ellát. Mond meg neki, hogy várjon rám... - letettem a telefont. - Ma veled maradok... - leültem a kanapé mellé a parkettára. Rá hajtottam a fejemet a mellkasára - Enged meg hogy maradjak! - megfogtam a kezét - aztán ha képesnek érzem magam rá...akkor elengedlek...megígérem! - egy idióta vagyok, de muszáj maradnom...

Nem sokat fogtam fel abból, amit körülöttem beszélnek. Mintha egy egészen más nyelv lett volna. Akkor éreztem igazán, mikor újraélesztettek. Fájdalmas volt, de ki kellett bírnom. Csak motyogásokat vettem ki azután is a mondatokból. Szemeim foltosak voltak, de éreztem, hogy Robin megfogja a kezem. Csak az ő keze lehetett. Ekkor végre ki tudtam venni egy mondatot a többiből. - Ma veled maradok ... - ezt követően többet aznap nem hallottam igazán. Megszorítottam a kezét. - N- ne... menj... el... - suttogtam. Túl gyenge voltam, amit szégyeltem is. Kinyitottam a szemem, de a lámpa fénye nagyon zavart. - K... kérlek... Azzal az álom és a fáradtság magával ragadott. Többet aznap nem keltem fel. Még akkor sem, amikor Masato és Robin vitatkozni kezdtek.

Takanot elnyomta az álom. Hagytam aludni. Feltápászkodtam mellőle, és elindultam a konyha felé, hogy egy finom forrócsokit csináljak magamnak, amikor Masato utánam jött.

- Azért tudod, gondolhatnál másokra is! - kiabált rám a konyha ajtóból - Hm? - kaptam fel a fejemet - Mind ez miattad történt!! Ha egyszer szereted, miért nem vagyok képes egyszerűen csak megmondani neki, és hagyni magadat!! Miért kell állandóan túl bonyolítanod az eseményeket!! - lehajtottam a fejemet. Igaza volt. - Miért játszadozol vele?

- Én nem játszadozok vele!! - kiabáltam vissza. - Na ne mond...halottam híredet. Nem véletlenül írtózik tőled mindenki... - Semmi jogod nincs ahoz hogy ilyeneket a fejmhez vágj! - üvöltöttem védekezően. - Miért nem tudod egyszerűen csak békén hagyni? - Mert szeretem! Érted te ezt? Voltál már szerelmes?! És voltál már szerelmes férfiba?! Rossz! Nagyon rossz! Tanácstalan vagyok! Fogalmam sincs mit kéne tennem hogy jó legyen neki! - kiabáltam. Tudtam hogy Masatonak igaza van, de nem engedhettem meg neki, hogy olyan dolgokat vágjon a fejemhez hogy én nem is szeretem. - Akkor csak menj el.. - a hangja elhalkult - De nem vagyok rá képes...bármennyire is szeretném kitörölni őt a fejemből, nem tudnám. Jól akarom csinálni, még is mindig megbántom őt. Szörnyű érzés...hogy sosem tudok neki eleget tenni bármennyire is próbálkozik. Majd nem meghalt...csak is miattam. De ennek ellenére, sosem fogom elhagyni! - a kezem megállt a konyha pulton. Masato volt olyan kedves, és nem nyüstölt tovább. Leültem Takano ágyára a forró csokimmal. Néztem az arcát, ahogy alszik. Megcsókoltam, aztán felvittem a szobába.

- Mit tegyek, hm? - kérdeztem magamtól. Levettettem magamról a pulcsit, és felvettem az egyik kék gombos hálóruháját ami az ágy melletti íróasztalnál hevert. Begomboltam a gombokat és mellé feküdtem. De jó sokáig csak gondolkodtam. Mint valami lidérc nyomás nem hagyott aludni. Végül aztán, elnyomott az álom. Ez után, arra keltem, hogy Takano mocorogni kezd mellettem.

- Valami baj van? - kérdeztem tőle vissza fordulva. Láttam hogy az ágy szélén ül, a szemét vakargatva. Fölültem. - Takano... - suttogtam. Megérintettem a csupasz vállát, és megpróbáltam elé hajolni, hogy a szemébe nézhessek.

Álmosan ébredtem. Éreztem, hogy valaki fekszik mellettem, de hogy ki, azt nem tudtam. A múlt éjszakából nem sokra emlékeztem. Felültem az ágyon, majd megdörzsöltem a szemem, hogy az utolsó csepp álom is kiszálljon a fejemből. Épp eléggé meglepődtem, amikor Robin maga felé fordított, és mélyen a szemembe nézett. Megugrottam a felismeréstől, és finoman arrébb húzódtam. - R- Robin, mi történt a múlt éjszaka? Nem emlékszek semmire. Olyan, mintha másnapos lennék. Ugye nem tettem veled semmi rosszat? - kérdeztem aggódva. Akkor pillantottam meg, hogy rajta az egyik hálóingszerűségem volt, amit még Masato-tól kaptam ajándékba. A felismerés hatalmas szöget ütött a fejembe. - Te jó ég! Robin, ne haragudj, de ki kell mennem. Addig kérlek, maradj itt. - mondtam, azzal feltápászkodtam. Tántorogva az ajtóhoz léptem, majd kimentem a folyosóra. Meg sem álltam a fürdőig. Becsuktam a fürdő ajtaját, majd nekiestem annak. Nekitámaszkodtam az ajtónak, majd az agyam pörögni kezdett. Én most tényleg megtettem Robinnal? És még csak nem is emlékszem rá? Remélem nem okoztam kárt benne. Várjunk. Mi van, ha ő tette meg velem. Ekkor esett le, hogy mennyire fáj a fenekem. Gyorsan lerohantam Masatohoz a konyhába. - Masato, segíts! Borzasztóan fáj a fenekem, és attól tartok, hogy Robin meg... megtette... velem. - mondtam elhaló hangon. Masato kezéből kiesett a fakanál. - Hogy mi van? Gyere ide. - azzal magához húzott, és elkezdett tapizni a nadrágon keresztül. - Fáj? - állt meg a keze a csípőmnél. - Igen. - mondtam. Keze tovább siklott. - Fáj? - kérdezte újra. - Nagyon. - mondtam fájdalmasan. Elengedett, majd maga felé fordított. - Rossz hírem van, Takano. - kezdte. - Neeeeeee. - sikítottam, majd lerogytam a földre. A tudat, hogy már hátul se vagyok szűz, kiverte belőlem a biztosítékot. - Ez lehetetlen.