Hallottam éles nyögéseit, éreztem ahogy a langyos fehér folyadék ami az előbb a számban volt, most a lábamon keresztül a hófehér lepedőre csorog.

- Robin, tegyél... magaddá. - mondta, mikor vissza nyomott az ágyra. Láttam hogy teljesen felkészült, de én nem voltam rá képes. Erre nem. Följebb csúsztam a kórházi ágyon. Magam felé fordítottam, és csak megcsókoltam. Aztán elengedtem az ajakit. Elpirulva ziháltam a hófehér falnak dőlve. Fölhúztam a térdeimet. Kicsit lejjebb csúsztam. Gyorsabban kezdtem venni a levegőt, éreztem hogy lent még jobban megkeményedek, és tudtam, hogy látja, teljesen készen vagyok. Annyira felállt oda lent a masinám, hogy már szinte én is láttam.

- Ta...kano... - suttogtam, mert éreztem, hogy nem tudok sokat várni a töprengesére. Már...tényleg fel vagyok készülve. Egy utolsó, szenvedélyes hosszú csókot nyomott az ajkamra, még mielőtt a végső döfés bekövetkezett volna. A szája ízében volt talán, de akkor éreztem meg a félelmet. Féltem. Remegett a szívem, fáj a fejem, és a gyomrom is rendetlenkedett, annyira izgultam. Erősen megmarkoltam Takano izmos felkarjait. Ajkaink eltávolodtak egymástól, és betette. Éreztem hogy mélyen bennem jár.

- Ahhh! - hangos voltam - Ngh...ahgh...ahh... - nyögtem továbbra is, teste ütemes mozdulásaira. Éreztem hogy a lökései erősödnek és gyorsulnak. Az én nyögéseim vele együtt hangosodtak. Aztán, éreztem, hogy már nem bírom. Hogy...vége... - A...ah...aghh...Ta...Takah...Takanohh - nyögtem ki magamból az utolsókat. Aztán egy utolsó, éles sikollyal hullottam az ágyra.

Nem akarta, hogy felajánljam magam neki. Helyette azt akarta, hogy én élvezzek belé. Láttam, hogy már nem bírja sokáig. Megtettem, lassan, nagyon lassan behatoltam. Erősen szorított, alig bírtam betolni tövig. - Robin, lazulj el... - kértem, és ő engedelmeskedett is. Minden egy csapásra történt. A hangja, a teste.... elborította a testemet. Éreztem, hogy megfeszül alattam a teste, és élvezni kezd. Annyira izgató volt, hogy utolsó, gyors lökéseknek hála, én is elélveztem... belé. Másnap reggel szégyenteljesen ébredtem. Egész éjjel alig aludtam. Csak pár percet. Annyira zavarban voltam, és az agyam is folyton csak azon járt. Sokszor temettem az arcom a kezembe, vagy bújtam el a takaró alá, attól félve, hogy Robin felébred, és meglátja a zavarodott arcom. Reggel kibújtam erős szorításából, majd magamra rángattam a nadrágom, és elbicegtem a fotelig. Kérte, hogy segíthessen, mikor gondom van, de annyira édesen alszik, hogy nincs szívem felébreszteni. De... de... Nem! Meg fogom tenni magam is. Halkan kinyitottam az ajtót, majd kibicegtem. A mosdóba senki sem volt, így neki is álltam a dolgomnak. Nem álltam biztosan a lábamon, még akkor sem, mikor már egy kézzel tartottam a testem. Két kézzel kellett támaszkodnom a falnak. Aminek nem lett jó vége. Sírással küszködve értem vissza a szobába, és hüppögve rázogattam Robint. Mikor felébredt nem bírtam tovább és sírni kezdtem. Gyerekes vagyok, tudom. De érzékeny. Nagyon. Mindenre. A legapróbb dolgokra is.

- Robin... M - megpróbáltam magam elvégezni... de-de... mellément... és...és... - motyogtam sírva. Annyira rosszul éreztem magam. A nadrágom elázott, én pedig megalázva éreztem magam. Annyira érzékeny vagyok minden kis hibára, amit elvétek. Miért kell nekem ennyire érzékenynek lennem? Robin biztos azt hiszi, hogy egy bőgőmasina vagyok... Lehuppantam a hideg kőre, és sírtam. A fenekem már fázni kezdett a folyadéktól, így tüsszentettem is egy nagyot.

Álmaimban most egy egész távoli helyen jártam. Újra éltem azokat a szenvedéllyel teli pillanatokat, és még az azutániakat is. Amikor nyugodtan fekszünk egymás testére borulva. Amikor csak az ő illatát érzem magam körül. Mennyei érzés. Teljesen elmerültem ebbe a csoda világba.

Másnap reggel, valami idegen test rázásra keltem. Mire visszazuhantam a Földre az álomvilágomból, az is kiderült hogy Takano kezei ráztak fel. Motyogott valamit, de a reggeli fáradtságtól megsüketülve nem értettem semmit. Csak annyit láttam hogy lehuppan a hideg kőre, sírni kezd, és egy nagyot tüsszent. Jobban végig néztem rajta. Láttam hogy vizes a nadrágja. A fürdőszoba felé néztem. Az ajtó tárva nyitva volt, és ez mindent elárult. Dühösen keltem ki az ágyból.

- Nem hiszem el, Takano! - mondtam, igazán dühösen, mert tényleg mérges voltam rá. Fölkaptam magamra a kórházi köpenyt és kisétáltam hogy feltakarítsam azt amit ő össze szerencsétlenkedett. Amikor készen lettem, a felmosórongyot levágtam a wc kagyló mellé aztán oda léptem hozzá - Mi a frászt nem értesz abban, hogy maradj nyugton! - csípőre tettem a kezem - komolyabb bajod is lehetett volna...szerinted poénból vagy kórházban?! - egy nagyot fújtam - Édes Istenem...és ráadásul még itt sírdogálsz is...komolyan Takano... - felnyújtottam a kezemet - na gyere! - a kezembe helyezte a kezeit. Felhúztam. Belém kapaszkodott, és a vállamra hajtotta a fejét - Jóól van, ne sírj máár... - gyengéden magamhoz szorítottam a testét - tényleg olyan vagy mint egy gyerek... - suttogtam. Leültettem az ágyra, és betakartam a kórházi paplannal.

- Elmegyek zuhanyozni...addig maradj itt, rendben? - kérdeztem visszafordulva fél úton a zuhanyzó felé. Most valahogy nagyon praktikusnak tűt, hogy Takano külön szobát és zuhanyzót kapott a műtét után. Mert bár nem említettem Takanonak - látva hogy egyébként is kivan - de azért...nálam se minden oké.

Becsoszogtam a fürdőszobába. Magamra zártam az ajtót, aztán ledobtam a fehér köpenyt, és beálltam a tus alá. Megnyitottam a zuhanyt, és bal kézzel a szembelévő falnak támaszkodva élveztem ahogy a zuhanyrózsából jövő áldás áthatja a testemet. Durva módon, mindennek éreztem a súlyát. Még a zuhanyrózsából kicsorgó vízcseppeknek is egyenként éreztem a súlyát. A testem - valószínű a tegnap esti szórakozás miatt - teljesen elnehezedett. Alig bírtam megállni a lábamon. Féltem meggyőződni róla, de sejtettem hogy nem múlt el a hatása teljesen. Legalábbis úgy éreztem, még ha mindig...bennem lenne egy része. A testem azon része, még teljesen kemény volt. Éreztem, hogy kifolyóban van valami, ami aztán még sem jön ki. Tudtam hogy csukva van az ajtó, és hogy Takano nem fog bejönni rajta. Ezt a dolgot...valahogy egyedül kell elrendeznem. Ő így is épp elég gyenge, nem kell hogy ilyenekben segítsen...meg aztán, ez a szituáció elég kínos eset. Nem lehet igaz, hogy nem vagyok képes feldolgozni hogy egy idegen férfi test járt az én testemben...

Zavarodottan, kissé félve néztem rá férfiasságom címerére amit tegnap este aláztam meg. Biztos ez a bosszúja. Gondoltam, és éreztem valami langyos anyagot végigfolyni a lábam között. Nem kellett látnom ahoz, hogy tudjam mi az. Nagyon lassan csordogált ki belőlem...túl lassan. Ezért erősen összecsuktam a szememet, és jobb kezemmel - amivel nem a falnak támaszkodva próbáltam megállni - a kezembe vettem szerszámomat. Hát persze...tegnap voltam először férfival...tök normális hogy így reagálok - gondoltam, elhárítva ezzel magamtól a szégyenérzetet, és mindenféle pirulás nélkül kezdtem el saját magamnak kiverni.

- Agh... - nyögtem hozzá aprókat. Elég halkan - legalábbis reméltem hogy elég halkan - ahoz, hogy Takano ne hallja meg kintről. Próbáltam felidézni magamban, hogy csinálta tegnap Takano, de nem tudtam úgy. Nem jutott eszembe....akárhogy is, az én munkám is meghozta gyümölcsét, még akkor is ha nem volt olyan élvezetes mintha ő csinálta volna. Újra és újra elmentem a saját kezeim között, de még mindig megvoltam telve. Hirtelen léptek zaját hallottam odakintről, és hallottam hogy kinyílik a fürdőszoba ajtó. Nem mertem oda fordulni, de a szemem sarkából tisztán láttam hogy Takano áll az ajtóban. Elpirulva hagytam abba a kezemmel minden cselekvést amit alul végeztem, és csak hagytam hogy a fehér, tej szerű folyadék csendesen végigcsurogjon a lábam között.

Mérgesen nézett rám. Megértem. De nem tehetek semmit... Azért nagyon megijedtem, mikor rámförmedt. De azon nyomban meg is bánta amit tett, és megnyugtatott, majd visszafektetett. Az agyam egy része még mindig a szerencsétlenkedésemre gondolt, a másik meg a tegnap estére, mikor elment tusolni. Hallottam a zubogó víz hangját, majd mélázásomból egy halk kopogás ütötte meg a fülem. - Szabad. - suttogtam halkan. Masato jött be, pedig őt akartam most a legkevésbé látni. Vagyis, csak részben. Mert szükségem volt rá. Csak ő tudta ezt a titkom. - Masato, kérlek, segíts. - suttogtam, nehogy meghallja Robin is. Masato nem gondolkodott, elővette a szatyorból a tiszta ruhámat, és segített átöltözni. Mikor kész lett, a piszkos csomagot letette a földre. - Ezt majd elviszem a mosodába. De figyelj, beszélnünk kell. Elmagyarázok neked mindent, csak kérlek, ne utálj. - nézett rám esdeklőn Masato. Bólintottam. És ő folytatta. - Az egészet Robin tesztelésére csináltam. Mivel ha elkezdesz vele járni, a „betegségeddel” is számolnia kell. Azt akartam, hogy megismerjen téged. A csók amiatt volt, hogy teszteljem, hű-e hozzád. A régi éned azért fedtem fel előtte, hogy megbizonyosodjak felőle, szeret-e úgy, ahogy vagy. A cinizmust pedig azért tettem, hogy kiderítsem, komolyan gondolja-e veled. Mindent a TE érdekedben tettem. Tudom, hogy a lány, akit szerettél, túl komoly gondnak érzett téged. És erről meg kell bizonyosodnom, hogy ő ezt elviseli-e, vagy pedig félredob, mert túl sok a teher. Úgyhogy, kérlek, leküldenéd őt a kórház menzájára, ha végzett? - nézett a fürdőszoba felé. - Elmondom helyetted. Te csak maradj itt, és ne izgulj, csak pihenj, rendben? Mindent elmagyarázok neki. - mondta Masato, azzal adott egy testvéri ölelést, megsimogatta a hajam, majd adott a homlokomra egy puszit. - Na, öcskös, a menzán várom Robint. Szia. - mondta, majd kiment az ajtón. Feltápászkodtam, majd bekopogtam a fürdőbe. Senki sem válaszolt, és még csak be se volt zárva az ajtó. Benyitottam, és a zuhanykabin felé néztem, ahol... Robin kényeztette magát. Kezei ragadtak, lábai között meg az én nektáram csordogált lefelé. - Sajnálom! - kiáltottam, majd kisiettem a fürdőszoba ajtaján, és becsaptam azt. - Csak azt szeretném mondani, hogy Masato beszélni szeretne veled, és nincs semmi rossz szándéka. - mondtam. - Kérlek, ne haragudj, hogy rád nyitottam. Bentről nem hallatszott semmi. Kezdtem félni, hogy mérges lett rám, amiért rányitottam...

Gyorsan kirohant.

- Sajnálom! Csak azt szeretném mondani, hogy Masato beszélni szeretne veled, és nincs semmi rossz szándéka. Kérlek, ne haragudj, hogy rád nyitottam - mondta kívülről. Egy részről nem értettem, mi a fenéért ő kér bocsánatot, amikor én teszek hülyeségeket magammal. Másrészről pedig azt nem fogtam fel, hogy hogy gondolhatja komolyan hogy Masato komolyan beszélt.

-Egy idióta vagy... - suttogtam érdes hangon. Tudtam, hogy így valószínűleg komolyan vesz majd - komolyan elhiszed a bátyád minden szavát...? - a hangomba harag vegyült. Ugyanakkor nyugodt voltam. Bármint, a helyzethez képest. Kissé még mindig ziháltam, és idegesített hogy ilyen gyenge vagyok. Talán pont ezért, képes lettem volna minden hibáját a fejére olvasni, de nem tettem. Magammal viszont egyáltalán nem tudtam mit kezdeni. Nem akartam befejezni, ha már egyszer meglátta miben mesterkedek, ugyanakkor abbahagyni se nagyon tudtam...már késő volt. Ezért arra gondoltam hogy talán...

- Takano... - suttogtam a nevét egész halkan - gyere be! - kértem. Elvörösödtem a gondolattól, de ezt tűnt a legnormálisabb lépésnek. Habár, a normális ebben az esetben egy viszonylatos szó volt, mondhatni, nem is létezett igazán. - Kérlek... - kértem újra

- Kérlek, gyere be... - hallottam meg Robin hangját az ajtó mögül. Nem kellett kétszer kérnie. Magától a látványtól, hogy magának csinálja, már akkor felfelé meredezett a fegyverem. - R-rendben... - mondtam vonakodva, majd lassan benyitottam. Még mindig ugyan úgy állt. Miközben kibújtam az immár tiszta ruháimból, magyarázkodni kezdtem. - Robin, én megbízok a bátyámban. Elmondott mindent, hogy miért tette, és elmondta azt is, amit neked mondani fog. Nekem nagyon fontos a bátyám. Egyedül ő maradt a rokonom. Nem engedhetem meg magamnak, hogy mindenért mérges legyek, ha már bocsánatot is kér. Bízok benne. És ezért kérlek, legalább a kedvemért, ha már magadért nem, zuhanyzás után kérlek, hallgatsd meg, amit mondani akar. Kérlek. - esedeztem, majd beálltam mellé a zuhany alá. Mind a ketten túlhevültek voltunk, és csak úgy döngött bennünk a feromon. Tudtam, hogy nem mutatja ki, de fáj neki ott, ahol tegnap behatoltam. Épp ezért ma nem fogom megtenni újra. - Nem teszem be neked, de azért segítek neked, és magamnak megkönnyebbülni. - mondtam, azzal közelebb húztam magamhoz, hogy a férfiasságunk egymáshoz érjenek, és megmarkoltam azokat finoman. Lassan mozgatni kezdtem, a másik kezzemmel közben a saját ujjam nyalogattam, majd Robin fegyverének hegyén kezdtem körözni vele. Földöntúli érzés töltött el bennünket. Szinte egyszerre mentünk el, majd kifulladva estünk egymásnak. Mikor kipihentük magunkat, segítettem neki megmosakodni, és még egyszer bocsánatot kértem a reggeli dolog miatt. Bár az agyam egy távoli zuga még mindig bűntudattal volt tele, a másik próbálta elfelejteni. Kiszálltunk a tus alól, majd megtörölköztünk, és felöltöztünk. Én visszafeküdtem, és vártam a nővért, hogy elvigyen a kivizsgálásra, Robin pedig Masato-hoz indult. Reméltem, hogy nem fognak veszekedni újra. És hogy megérti, miért is vagyok olyan, amilyen.

- Nem teszem be neked, de azért segítek neked, és magamnak megkönnyebbülni - vissza akartam vágni, hogy nem is kértem rá, és hogy nem is vágyom rá, épp eléggé sajog mindenem...de nem tudtam megszólalni. Közel húzott magához, olyannyira, hogy összeért a legérzékenyebb pontom az övéével. Nem tétovázott sokat, neki látott a dolgának, határozottan hatékonyabb, és élvezhetőbb volt, mint amikor saját magamnak kellet csinálnom. Tudtam hogy élvezi, de attól függetlenül kínos is neki a pillanat, ezért feletébb hálás voltam neki amiért bekúszott hozzám. Egyszerre mentünk el. Aztán mint a jókisfiú, visszafeküdt az ágyba, én meg lementem ahoz az undok bátáyhoz. Tombolt bennem az adrelalin a gondolattól, hogy kettesben kell lennem vele. Mi a fenéért kell nekem ilyesmit csinálnom?! Tisztában vele Takano mit kért tőlem...?

Mindegy. Megigazítottam magamon a pulcsimat, mikor észrevettem egy kerek asztalnál üldögélve, kávét kortyolgatva. Biccentettem, aztán leültem elé. Csak az asztalt néztem. Nem mertem, és nem is akartam a szemébe nézni. A hátamon is felállt a szőr attól, hogy a látókörömbe esik.

- Takano azt mondta, akarsz valamit mondni... - kezdtem - öt percet kapsz! Aztán kisétálok innen és itt hagylak... - mondtam, és idegességemben elkezdtem a karkötőmmel kezdtem játszani - szóval fogd rövidre!

- Rendben. Szóval, Takanonak van egy úgy mondott „betegsége”, ami kihat másokra is. A srác borzasztóan érzékeny. Mindenre. Biztos hallottad, hogy a szüleink meghaltak. Sikeres filmrendezők voltak, a filmipar hatalmasai. A legjobb filmeket készítették el, és juttatták el a celebeket a csúcsra. Szóval. Takano 5 éves volt, mikor a szüleink épp oda voltak egy filmes találkozón. Aznap volt Takano születésnapja. Nagyon látni akarta anyát, és apát, ezért felhívta őket, hogy siessenek haza. Csakhogy kinn tombolt a vihar. Épp az autópályán hajtottak, mikor egy villám belecsapott a kocsiba. És a szüleink elhunytak. Takano magát okolta a halálukért, mondván, az ő hibája volt. Akármennyire nógattuk, hogy csak egy baleset volt, mindig is magát okolta. Emiatt ilyen érzékeny minden kis hibáért. A legkisebbekért is. Nem elég, hogy ez történt, hanem az előtt is borzasztóan érzékeny volt, mivel ő hamarabb elvetélt. 3 hónappal előttem született meg, és túl hamar. Anya már feladta az esélyt, hogy Takano életben marad, de apánk mindent megtett annak érdekében, hogy ő is életben maradjon. Sikerült is, az orvosok mindent megtettek érte. Majd rá 3 hónapra megszülettem én. Igaz, hogy a bátyjának szólít, de mondhatni az öccse vagyok. Csak érettebb, ezért szólít bátyónak. Ami pedig azt a sok dolgot illeti, amit nektek okoztam, az azért volt, hogy téged teszteljelek. A csók a hűségedet tesztelte, a régi énét azért mutattam meg neked, hogy megtudjam, szereted-e úgy, ahogy. A cinizmust, amit előttetek levágtam, azt pedig azért, hogy kiderítsem, komolyan gondolod-e vele. Mindent az ő érdekében tettem. Mert „beteg”. Tudom, hogy reggel egy kisebb balesete volt a mosdóban. Nem sikerült egy kézzel megtartania magát, mert még csak tegnap műtötték, ezért félre ment a tartalma. Ez neki már hibának számít, sírni kezd, és magát okolja. Ilyenkor meg kell nyugtatni, és biztosítani, hogy nem baj, feltakarítjuk, és már ott se lesz. De te az ellenkezőjét tetted. Leszidtad, és mérges voltál rá. Emiatt még inkább csak magát okolja. Azért voltam ilyen, hogy tudjam, elfogadod-e Takano-t az érzékenységével együtt. Ugyanis, volt egy barátnője. Már 3 hónapja együtt voltak, a lány pedig tudott a betegségéről. De egyre inkább idegesítette őt. Majd egy nap kijelentette, hogy utálja Takano-t, és nem foglalkozik vele többé, és öngyilkos lett. Nem akartam Takano-t úgy a kezedbe adni, hogy ezt ne tudnád. Ezt követően Takano egy évre bezárkózott a házunkba, és nem mozdult ki. Az osztálytársait se engedte be, csak is engem. Én láttam el, mert a barátnője elvesztése hatalmas sokkot sózott a nyakába. Semmire sem volt képes magától. Ebben az évben kezdett helyre jönni. Akkor utaztam Ausztráliába. Ha ezt nem tudtad volna, és eldobtad volna, lehet, hogy megint sokkos lenne, és én venném el megint tőle a kötelet. Mert egyszer, amikor elmentem bevásárolni Takano-ra, azt láttam otthon, hogy megkísérelte felakasztani magát. És ha eldobtad volna magadtól, akár azon nyomban megölné magát. - mondta Masato kissé búbánatosan.

- Miért kéne hinnem neked? - kérdeztem kételkedve, aztán felnéztem rá - vagy hogy bízzak meg benned ezek után - közelebb hajoltam - ha egyszer már megtetted, újból megteheted. - vissza dőltem a székemben - Ha állandóan a valagát nyaljuk, csak hülyén fogja érezni magát...inkább csak meg kéne próbálnia tovább lépnie és nem nyafognia tovább. Nem mintha zavarna. De segíteni fogok neki hogy elfelejtse...és le fogom szidni! Mert a babusgatással semmire se megyünk..attól nem lesz neki jobb... - tartottam egy kis szünetet - ezért fölösleges volt idejönnöm... - felálltam - egyébként meg, ha annyira fontos ez az egész mint amennyire előadtad, akkor Takano igazán vehette volna a bátorságot hogy ő mondja el...ha valóban szereted, miért ringatod olyan haszontalan álmokba? Nem gyerek, és nem is gyenge. - visszasétáltam a kórterembe Takano szobájába, de az ajtó mellett megálltam. Takano nem vette észre hogy ott állok, Lisával beszélgetett. Összehúztam a szememet. Nem gúnyosan, nem is bánatosan...örültem. Boldog voltam...

- Takano... - suttogta halkan Lisa, aztán megfogta a kezét, és úgy nézett rá, mint valami drágakőre. Biztos voltam benne, hogy rólam van szó...vagy legalábbis olyan dologról, ami velem is összeköthető. De ahogy elnéztem Takano arcát, komoly dologról volt szó. Bánatosan, és reményt vesztetten nézett...pedig azt hittem jól megvagyunk...félig vissza fordultam az ajtóba, amikor meghallottam a nevemet

- Robin! - mondta halkan Lisa - Elbeszélgettem Takano-sannal ahogy kérted! - halványan mosolygott, ezért én is magamra erőltettem valamennyit, habár semmi kedvem nem volt hozzá

- Köszönöm! - Háát...akkor én mentem is! - mondta Lisa, azzal kisétált a szoba ajtaján. Közelebb lépdeltem Takano ágyához. De nem mertem hozzányúlni se, azok után hogy Masato hogy leszidott. Komolyan...rá nézni se merek. Ezentúl már mindig így lesz? Miért kellet nekem ezt elmondani...francba!

Ő visszont fölnézett rám az ágyból fekve. Tudtam hogy választ akar.- Hogy látni akarja mi a reakcióm a múltjára. Lazán meghúztam a vállam, aztán leültem a látogatós székre - amin egy perccel előbb még Lisa ült - kissé elpirulva.

- M..ma haza engednek a kórházból - nyögtem ki végül nagy nehezen, a kezemmel babrálva. Próbáltam vele természetesen viselkedni, és megfogadni a saját tanácsomat, miszerint tegyek úgy mintha nem tudnék semmiről, de ez nagyon nehezen ment. Nem kerítettem nagy feneket a dolognak, és nem éreztem a súlyát úgy mint Masato, valamiért mégis képtelen voltam úgy nézni rá mint azelőtt...Szégyellem magam amiért tegnap azt csináltuk...ezek után...borzasztóan szégyellem magam emiatt - Bocsáss meg, Takano! - mondtam végül, lehorgasztott fejjel. Tegnap este, ezek szerint csak is miattam csinálta velem azt...ő nem is akarta igazán...mert a múltja...a múlt lidércei nyomták a szívét...vagy lehet, hogy az én helyembe azt a lányt képzelte...vagy mit tudom én...mindenesetre én önző módon, csak is a saját érzéseimre gondolva, hagytam magam...pedig ha egy percig is...rá gondolok..eszembe sem jut - Ne haragudj...tudom hogy a tegnapi...csak egy baleset volt...semmi baj... - mindent végig gondolva, a sírástól küszködtem. Olyan nyomorultul éreztem magam - Ühm...majd Masato hazavisz....é...én most megyek, ne haragudj... - gyorsan felálltam, és kiszaladtam a kórházból. Még láttam Lisa kocsiját a kórház előtt. A lány épp akkor készült beszélni a kocsiba. Gondolkodás nélkül szaladtam oda hozzá, és szorosan magamhoz öleltem. Aztán elengedtem magam, és kiengedtem szememből a könnyeimet.

Miközben próbáltam pihenni, halk kopogást hallottam. Lisa volt az, és velem jött beszélgetni. Először is, megkérdezte, hogy hogy vagyok, és mitől vagyok ilyen boldog. Majd rátért a „balesetemre” és elmondtam a múltamat neki. Nem lepődött meg. Majd meséltem neki az öngyilkosságról, hogy igazából egyszer - kétszer már egy kisebb eret elvágtam a karomon. Mérges lett rám, de utána megvígasztalt, mikor látta, hogy sírok. De nem kímélt meg. - Takano, ismerem Robint. És ő nem olyan, mint Masato, hidd el. A fiú utálja, hogy gondoskodnia kell másokról. Ezért azt mondanám, hogy add fel, mert különben csak rosszabb lesz. Tudom, hogy nem szeretsz segítséget kérni. De egy kis időre távolodjatok el egymástól. Tudom, hogy Robin, miután ezt megtudta, hozzám fog rohanni. Én megpróbálom rábeszélni, hogy tegyen úgy, ahogy neki is, és neked is megfelel. Találni fogunk megoldást, hidd el. De egy hónapid muszály távol lennetek egymástól. Akármennyire is vágyakozol utána, nem lehet engedned a csábításnak. Keress egy lányt, viselkedj normálisan. Szólni fogok, ha eljön az idő. Csak ne depizz be. Tudom, hogy fájdalmas, de értsd meg. Hozzád is el fogok jönni sokszor. Ha Robin elmegy hozzád, hagyd, viselkedj normálisan, tartsd fenn a boldog látszatot, vagy ha kell, füllents. De te ne menj hozzá, akármennyire is kéri. Ne engedd neki, hogy megcsókoljon, hogy hozzád érjen. Érted? Így a te egészséged is javul, és ő is ráébredhet, hogy milyen fontos vagy neki. Egy hónap múlva, ígérem, találkozhattok. Takano. - mondta Lisa, majd bejött Robin. Nem volt a megszokott önmaga. Rámosolyogtam, úgy, ahogy szoktam, majd elköszöntem Lisától. Tudtam, hogy Robinnak ez sok volt, és lehet, hogy el se hiszi, de ez az igazság. - M...ma haza engednek a kórházból... - motyogta. - Bocsáss meg Takano! Ne haragudj... tudom, hogy a tegnapi... csak egy baleset volt... semmi baj... majd Masato hazavisz... é...én most megyek, ne haragudj... - azzal kifutott a szobából. Mosolyogva néztem utána. Majd éreztem, hogy a mosolyomra ezer, meg ezer könnycsepp hullik. Masato bejött a szobába. - Gyere, sírj a vállamon. - ültetett fel, és hagyta, hogy eláztassam a pólóját. Körmeimet a húsába vájtam, de nem törődött velem. Szeretem őt, és ez nagyon fáj. De nem hiszi el nekem. Ez az a dolog, ami még jobban fáj. Sírva aludtam el Masato vállán. Délután még megvizsgáltak utoljára, majd haza engedtek. Masato hazavitt, majd neki állt vacsorát készíteni. Én a szobámba zárkóztam, és sírtam, valamint Robinra gondoltam. Arra eszméltem fel, hogy a kezem a nadrágomban, és az tiszta ragacsos. Nagyon fájt. Aznap még ötször kielégítettem magam, majd felkészültem a másnapra. Egyenruhámat kivasaltam, házifeladatom megcsináltam, Lokival, a macskámmal játszottam, és így el is telt a délután. De az este nehezebb volt. Aludni sem tudtam Robin szavaitól. Másnap reggel fáradtan, kialvatlanul csoszogtam be az iskola kapuján. Egyből kiszúrtam azt a vörös hajat, a hanyag ruhákat. Fájt ránéznem. Kerülőutat tettem, és úgy mentem be az osztályba. Annyira nehéz úgy távol maradnom Robintól, hogy közbe szinte ott volt mellettem. Ebédszünetben felmentem a tetőre, és ott ebédeltem. Csakhogy, Robin is azt tervezte, hogy az ebédjét a tetőn fogyasztja el. Kővé válva meredtem rá, és igyekeztem nem elsírni magam.

Lisa haza vitt, és volt olyan kedves, hogy egész éjjel beszélgetett velem. Sírhattam a vállán, és igazán nyugtató volt a társasága. A karjai között aludtam el. Tehát az éjszakát is nálunk töltötte. Persze, a suliba, maradtak a társadalmi rendek, tartottuk az öt lépés távolságot, továbbra is egymagamban sétálgattam a folyosókon, mint ahogy máskor, könyvel a kezemben, annak soraiba mélyedve, és fülhalgáttóval a fülemben. Mindent megtettem annak érdekében, hogy eltudjam felejteni a nyomasztó dolgokat. Egyszer azonban, vissza néztem a szemem sarkából a vállam fölött. Takano vállait, és hátát láttam magam előtt. Azokat a vállakat, amik nem sokkal ezelőtt, még az én vállamhoz feszültek. Újra eszembe jutottak az aznap este történtek, és a szívem újra nehezedni kezdtek. Láttam hogy a tető veszi az irányt. Az órára pislantottam. Láttam hogy kaja szünet van, ezért összecsuktam a könyvemet, és elindultam utána. Mikor felértem, láttam hogy a tető kövein üldögél. Meredten nézett rám, mint valami szellemre. A mellkasomra szorítottam a könyvet, mintha csak ő lett volna, és sokáig csak vörösen néztem az eget. Nem bírtam megszólalni.

- Takano...én... - mondtam halkan, kissé határozatlanul, mikor végre elég erőt sikerült gyűjtenem, de aztán megcsuklott a hangom. Szánalmas vagyok! Miért mindig én megyek hozzá...miért mindig én kérek bocsánatot...biztos idegesítem...hagyd már abba Robin! - Sajnálom! - sajnálom...sajnálom hogy ilyen bosszantó, idegesítő, leakadni nem akaró zavaró egyed vagyok. Összeszorítottam a szemet, lehajtottam a fejemet, és hagytam hogy a gyengéd könnycsepp végig gördüljön az arcomon - Tudom hogy nagyon idegesítő lehetek...ne haragudj - Tudom hogy csak szórakozott velem...hogy nem jelentett neki semmit...még is...képtelen vagyok haragudni rá. - Tudom...hogy csak szórakoztál, mégis...szeretném megbeszélni... - kinyitottam a szemet - szeretlek Takano! - nem tudtam miért, de úgy éreztem, még mielőtt végleg búcsút vennék tőle, ki kell ezt mondanom. Belepirultam. A hangom meglepően angyalian szólt - halk, gyengéd,könnyed. - Nagyon szeretlek... - ismételtem megint. Nevetségesen éreztem magam, mégis muszáj volt kimondanom... Erősen átkaroltam a testemet. - Még akkor is, ha te tényleg csak szórakoztál velem... - Össze szorítottam a fogaimat is, mert nem akartam több könnyet hullatni miatta azok az ártatlan könnycseppek megint tévútra tévedtek, mostantól már megállíthatatlanul záporoztak ki a szememből, mintha csak a földet készülnének bepermetezni. Zavaromban, és hogy ne szégyenüljek még jobban, hátat fordítottam, és elszaladtam. De nem jutottam sokáig, mindössze egy emelettel lejjebb, aztán a sírástól elgyengülve dőltem neki a falnak. A térdeimre hajtottam a fejemet, és hangosan fojtattam tovább a zokogást. Meg se szólalt. Biztos hülyének néz...az is lehet hogy megvet amiért én hülye belesétáltam a csapdájába. Egy férfival...vele... - még jobban sírni kezdtem - fenébe! - ökölbe szorítottam a kezemet - mégis annyira fáj... - a zokogásom és önsajnálatom kellős közepén, egy kar nyúlt felém. Felnéztem. Természetesen. Az a közép magas, aranyszőke hajú lány volt, aki eddig is mellettem állt...mert mellettem állt...még akkor is ha nem tudtam róla. Édesen mosolygó arcát, megvilágították a nap sugarak, amitől igazán úgy nézett ki mint valami Istenség. Az én szívemet, pedig végre valami melegséget kezdett érezni ahogy a pillantásom belemélyedt az övébe. Egy pillanatig elapadtak a könnyeim, amíg azokba a gyönyörűen ragyogó zöld szemeibe néztem, de aztán megint elkapott a sírás, sokkal erőteljesebben. Felhuppantam a hideg kőröl, és a nyakába ugorva zokogtam tovább. Hagyta. Átkarolta a derekamat, és a vállamra hajtotta a fejemet.

- Nyugodj meg, Robin... - suttogta lágyan a fülembe. De én csak sírtam. Annyira önző vagyok...Lisa itt van. Itt áll mellettem. Fogja a kezemet....mégis mi a frászért sírok... Belefúrtam a fejemet a nyakába, és magamba szívtam minden egyes kis illat foszlányát, amik olyanok voltak, akár a frissen kinyílt rózsák. S ami talán még fontosabb...most már elfogad. Nyilvánosan. Hivatalosan is. Nem tagad meg. Különben mi másért jön ide. Elfogad barátjaként...nem csak azért segített mert muszáj volt...ha így megy tovább, még a végén tényleg teljesen elhiszem hogy fontos vagyok neki

Vörös arccal nézett rám, és én is őrá. Be kellett tartanom Lisának az ígéretem. Nem szabad Robinra úgy néznem, hogy szomorú vagyok. Nagy nehezen sikerült egy mosolyt varázsolni az arcomra, ami cseppet sem volt természetes. - Takano... én... Sajnálom! Tudom, hogy nagyon idegesítő lehetek, ne haragudj. Tudom, hogy csak szórakoztál velem... mégis... szeretném megbeszélni... szeretlek, Takano! Nagyon szeretlek... Még akkor is, ha te tényleg csak szórakoztál velem... - motyogta hosszú szüneteket tartva a szinte betanult monológjába. Elbizonytalanodtam. Fel akartam állni, kérdőre vonni, hogy hogy érti, és bocsánatot kérni. Hátha minden visszatérne a régi kerékvágásba. De mire feltápászkodtam volna, Robin elfutott. Ebédemet hátrahagyva futottam utána, de mikor újra szem elé került, Lisa vállán zokogott. És engem elfogott a féltékenység. És a düh. Mégis, milyen alapon mondhatja azt Lisa, hogy maradjak távol Robintól, míg ő kiélvezi ezt az egészet? Miért kell rá hallgatnom? Idősebb vagyok nála, a francba is. Beleütöttem egy nagyot a falba, amit remélhetőleg nem hallottak meg, majd elvonultam. Lementem a cipős szekrényekhez, majd Robin kinti cipőjébe ejtettem egy kis cetlit, amelyen az állt, hogy „ Tanítás után a könyvtárban várlak. Beszélnünk kell. - Takano ” Csak azért sem fogok Lisának engedelmeskedni. Nem engedem meg, hogy a boldogságunk útjába álljon. Kiszedtem a cetlit Robin cipőjéből, és még ennyit hozzá firkantottam. „ Ha Lisa kérdezné, hogy mit csinálsz, hová mész, mondd meg neki, hogy a könyvtárba, és szeretnél egyedül lenni. Semmiképp se engedd neki, hogy megtudja, velem találkozol, illetve ne engedd neki, hogy ő is veled jöjjön. ” Visszatettem a cipőjébe a cetlit, majd újra felmentem a tetőre az ebédemért. Egy falat sem csúszott már le a torkomon. Életkedv nélkül ültem végig a délutáni órákat. Még csak a klubtevékenységeket is kihagytam, pedig az volt a mindenem. Izgatottan, és zavartan sétálgattam a könyvespolcok között, arra várva, hogy Robin megérkezzen, illetve tudjam, hogy jönni fog, vagy sem. A pánik urrá lett rajtam, mikor már fél öt is elmúlt, de Robin még mindig nem jött. - Talán nem vette észre a cetlit a cipőjébe. - nyugtatgattam magam. De a könnyek kezdtek előtörni a szemeimből.

Miután kisírtam magam, Lisával leültünk az egyik lépcső fokra, és sokáig beszélgettünk. Néha még nevettem is. Igazán felvidított, kicsit vissza adtam az életkedvemet. De aztán megjelent az egyik barátnője, és mennie kellett. Én be sétáltam az öltözőbe, hogy cipőt váltsak, és elindulhassak végre haza felé. De amikor a bal cipőmet készültem a lábamra húzni, észrevettem benne valamit. Belenyúltam, és éreztem hogy valami papír szerű valami. Kivettem, és megfordítottam hogy lássam mi van ráírva "anítás után a könyvtárban várlak. Beszélnünk kell. Ha Lisa kérdezné, hogy mit csinálsz, hová mész, mondd meg neki, hogy a könyvtárba, és szeretnél egyedül lenni. Semmiképp se engedd neki, hogy megtudja, velem találkozol, illetve ne engedd neki, hogy ő is veled jöjjön" - összehúztam a szemöldökömet dühömbe.

Mégis mit képzel ez magáról! Ő játszadozott velem, és most képes azt az embert bántani, aki jelenleg a legközelebb áll hozzám! Mégis mit vár...a nyakába ugrok majd ezek után?! Ez még ő sem engedheti meg magának..bár pedig szólni fogok Lisának, ha tetszik neki ha nem... - elővettem a telefonomat a zsebemből, és egy gyors sms-t írtam Lisának a levélről, kihagyva belőle azt a részt, hogy a lelkemre lett kötve hogy neki ne szóljak. Ezek után, apró tüskékkel a szívembe, és összehúzott szemöldökkel vonultam föl a könyvtárba. Tudtam, hogy elég sokat kések, de örüljön neki hogy egyáltalán felmegyek ezek után...

Dühösen vágtam be magam után a könyvtár ajtaját. Szerencsére a könyvtárosok épp nem voltak ott. Már kissé enyhült a haragom, ezért kíváncsian forgattam körbe a fejemet a papír cetlivel a kezemben, amikor észrevettem Takanot a könyv sorok között ülve. Könnyek hullottak a szeméből. Zavartan kezdtem olvasgatni a könyv gerinceket. Azt reméltem, így talán nem veszi észre mennyire lüktet a mellkasom, és hogy mennyire zavarban vagyok.

- Helló... - suttogtam halkan. - Miről akartál beszélni? - kérdeztem érzéketlen, zord hangon, mintha az ég világon semmit se éreznék iránta. Kihúztam egy könyvet a többi közül, és nézegetni kezdtem a sorait - Egyébként mit bömbölsz már megint?! - muszáj megbántanom...mert ha ezt csinálja, nem leszek képes lemondani róla - Dobott valami csaj? Vagy mivan...? - kérdeztem, némi gúnnyal. Természetesen, továbbra sem a szemébe nézve. Ha felé fordultam volna, azonnal lelepleződött volna hogy csak színészkedek. - Bár... - sóhajtottam - nem is igazán van közöm hozzá... - összecsuktam a könyvet. Vissza tettem a helyére, és levettem egy másikat - Csak hogy tudd! Nem fogom elhagyni Lisát csak a te kedvedért...igazság szerint ő sokkal jobban illik hozzám mint te... - valami szúrja a mellkasomat. Nagyon fáj. Sírni fogok. - magyarán szólva, nem fogok titkolózni előtte, még akkor sem ha te kéred... - erősebben szorítottam a kemény fedelű könnynek a borítóját. Az ujjaim szinte áthatoltak a kemény borításon - Mert ő van most mellettem, nem pedig te! Szóval nincs jogod bántani őt! - dühösen fordítottam felé a fejemet, és a hangomat is megemeltem kissé. A szempilláim, egy kisebb könny cseppet - vagy könny foszlányt - tartottak magukon, de nem érdekelt. Ugyanakkor pedig, reméltem hogy nem veszi észre. Gyorsan vissza fordítottam a fejemet a könyv lapokra. - Most hogy ezt tisztáztuk...mondhatod amit szerettél volna...

Nem figyeltem arra, amit mondott. Nem volt értelme. Tudtam, hogy csak engem próbál sértegetni. Megszoktam. Mindenki sérteget, aki ismeri ezt az énem, úgyhogy már meg sem lepődtem rajta. Könnyeim elapadtak. Kezeim ökölbe szorultak az ölemben. Dühös voltam Robinra. Mindenért. Mi az Istenért képzeli azt, hogy lenézhet rám? Egyenrangúak vagyunk. Társak. Mind a ketten magányosak. Én próbálok jól viselkedni, kedves lenni vele, ő pedig leszól? Na, álljon meg a menet. Majd azt fogja hinni, hogy az ölébe hullok, és térdelve könyörgök neki a talpát nyalva, hogy bocsásson meg? A francokat. Szemeim összeszűkültek, kezem görcsbe rándult. - Most, hogy ezt tisztáztuk... mondhatod, amit szerettél volna... - igen, erre a szavakra vártam. Hogy a képébe ordítsam, mennyire mérges vagyok rá, amiért kijátszott. Felpattantam, elkaptam a karjánál fogva, és lelöktem a földre. - Kösz, hogy szóra méltatsz. - néztem le rá. Ajkaimon gúnyos mosoly bujkált. - Szóval, mégis, mit vársz tőlem? Mit tegyek, hogy elfogadj? Hidd el, megpróbáltam én mindent! Arról meg k*rvára nem tehetek, hogy ilyen érzékeny vagyok, felfogtad? Mi a francnak kellett meghalnia a szüleimnek? A barátnőmnek? Örülj, hogy neked még mindened megvan. Vagy ha nem is, legalább még él. - ordítottam a képébe. - Francba is, szeretlek, és nem akarok neked fájdalmat okozni. De te még csak szóra se méltatod a fáradozásomat. Nyíltan a szemedbe mondtam, hogy szerelmes vagyok beléd, csak hogy ne legyél rám dühös. Emlékszel még? Ja, persze, hogy nem, hiszen már egy csajjal vagy, aki rámtukmálta, hogy egy hónapig hozzád se szólhassak! Tudod, milyen ez? Korlátozva lenni egy r*banc által? Aki még csak épp, hogy 17 éves? He? Tudd, hol a helyed, kölyök. Engem nem szarhatsz csak úgy le, hogy aztán mással enyelegj, mintha mi sem történt volna. Vagy ha igen, akkor nyíltan mondd ki, hogy utálsz, de k*rvára, majd verj szét, mit bánom én? Elutasítottál! Mégis, szerinted nem küzdöttem az érzékenység ellen? Dehogynem! Tudtam, hogyha valakibe beleszeretek, akkor ő is ugyan úgy végzi, mint bárki más, aki megtudta ezt a dolgot! És mit tettem? Kockáztattam, mint látod! Belédszerettem, és minden nap könyörögtem Istennek, mégha nem is hiszek benne, hogy neked ne az legyen a sorsod. De te kijelentetted, hogy szeretsz, kihasználtad a szerelmem, lefeküdtél velem, mintha egy játékszer lennék, majd megaláztál, és egy csajjal kezdtél enyelegni! Tudod, hogy milyen rosszul esett ez nekem? Egész végig rád gondoltam! Órákon, alvás közbe, mindig! De te még csak rám se nézel. Nem tudod, hogy ez milyen érzés. De ha egyszer meg is tudod, akkor majd jól meglátod. - ordítottam rá. Nem bírtam kordában tartani a dühöm. - B*zd meg, szeretlek! Mindennél jobban. Senkit nem szerettem nálad jobban. Ezért hallani szeretném, hogy mi az, ami taszít téged tőlem. Mi az, amin változtatnom kéne, hogy elfogadj. Én már annyi mindent megpróbáltam, mégse sikerült. Kérlek, válaszolj. Mondd meg, hogy mit jelentek neked. Őszintén. És ha negatív lesz, ígérem, elengedlek... habár... az nem lenne túl jó... a múltamra nézve... te is hallottad nem? Megpróbáltam megölni magam. Eret vágtam. Nézd a kezem. Ott maradt a nyoma. - nyomtam az orra elé a csuklóimat. - Bocs, elragadtattam magam. Csak felejtsd el az egészet. - szomorúan elballagtam a legmesszebbi könyvespolc mögé, leszedtem egy könyvet, és belelapoztam. Fájt, hogy megbántottam. Nagyon. De nem sírtam. Utálja azt az énem. Csak unottan álltam. Ha ez kell, megteszem.

A csuklómat masszíroztam, és azon gondolkodtam, hogyan reagáljak egyszerre mindenre. Ezért arra reagáltam, ami a leginkább zavart.

- Aki itt szórakozik a másikkal, az te vagy... szerinted, én olyan lazán lefeküdnék egy pasival, akit nem szeretek b*meg! - ordítottam rá - térj már észhez te nagyon idióta! Egy percig is felfogod amiket mondasz nekem?! Én szórakozok vele? Most komolyan...? Ha meg annyira nagy csávónak érzed magad, akkor cseszd meg a 20 életévedet, és ne parancsolgass nekem! Semmi közöd hozzá hogy kivel hetyegek! - ordítottam rá egyre feszültebben és dühösebben. Egyrészt magam miatt, másrészt pedig tényleg nagyon fájt hogy bántotta Lisát... - És megmondtam neked, hogy ne merd bántani még egyszer Lisát! Mert nem ő smárolt le csak úgy, ha nem a te ikerbátyád, még se mondok rá semmi rosszat! Pedig tudnék! Úgy hogy dugulj el! - hangosan zihálni kezdtem, mert a hangos ordítozás után, kifulladtam - És belegondoltál már abba, nekem milyen érzés a kis játékod...? Nem mi? - cinikusan nevettem - Lesesz@rod...elvégre te vagy az idősebb, és még érzékeny is, ergó, szolgáljalak ki elvégre csak egy alárendelt lehetek, semmi más... - egy kis szünetet tartottam, hogy lenyugodjak, aztán folytattam - mindig, minden amit eddig csináltam, balul sült el...nem akarlak téged is kockára tenni...ha belemegyek ebbe a kapcsolatba, és elszúrom, félek hogy neked lesz bajod...és nem akarom hogy erőltettem keljen mosolyognom rád... - föltápászkodtam a földről. aztán a könyvespolchoz léptem, és levettem egy könyvet. Egy kis ideáig némán néztem, aztán megszólaltam - Mondok én neked valamit....igen, meghaltak a szüleid...igen, meghalt a barátnőd...de szerinted...ők mit szeretnének? Azt szeretnék, hogy össze szed magad, és felemelt fővel járj a világba! Egyébként meg, ha így szereted őket, akkor sosem fognak meghalni...tovább élnek a szívedben! És én is Takano...szeretlek! És ha ki is megyek most szótlanul azon az ajtón, szeretném azt érezni hogy mindig a szívedbe maradok. Te vagy az egyetlen akit valaha is szerettem... - elpirulva szorítottam ökölbe a kezemet - Hm, ha meg megnyugtat...van rosszabb is annál, mint hogy meghalnak a szüleid és a barátnőd, hidd el! - mondtam, majd fölvettem a táskámat a földről, és megveregettem a vállát - Takano, csak azt kérem tőled hogy legyél boldog! - a sírással küszködtem. Nem hiszem el, hogy tényleg ez a búcsú pillanat. Az összes eddigi emlék képünk felvillant a szemem előtt. Akárhányszor csak megfogta a kezemet, vagy ahogy megcsókol...azokra az érzésekre emlékeztem, amik felmelegítették a szívemet. Most mégis ezek az emlékek, könnyeket csaltak a szemembe - Sajnálok mindent Takano! Tényleg mindent elcsesszek amibe belekezdek, ne haragudj! - borzasztóan félek...mindentől ami hozzád kapcsolódik. Most is...remeg mindenem - Mehetek? - kérdeztem kegyelemkérően, miközben azon imádkoztam, hogy ne sírjam el magam, de úgy éreztem már késő

Némán megráztam a fejem, miközben őt hallgattam. Nem engedtem, hogy elmenjen. Nem akartam elveszíteni őt. Szerettem őt. Mindennél jobban. Nem éri meg veszekednünk. Bocsánatot kell kérnem tőle. - Bocsánat. - suttogtam. A könnyeim a torkomat mardosták. - Bocsánat. Mindenért bocsánatot kérek mindenért. Sajnálom, hogy mérges voltam rád, és hogy ellöktelek. Nem akartam. Tudom, nagyon sokat kérek, de meg tudnál nekem bocsátani? Mindent újra szeretnék veled kezdeni. Mindent elmesélek, csak szeretném, hogy újra felhőtlenül boldogok legyünk. Együtt. Veled szeretnék lenni. És megpróbálok nem a terhedre lenni. Szeretlek. És mindent meg szeretnék tenni ennek érdekében. - motyogtam, majd felálltam, és Robinhoz közelebb kúsztam. Lassan átkaroltam a derekát, és átöleltem. - Nem akarlak elveszíteni. Túl fontos vagy nekem. És... bocsi, hogy Lisára rosszat mondtam... Csak... csak annyira féltékeny voltam rá... azt mondta, hogy nem találkozhatok veled... és ő pedig melletted volt... és... és én féltékeny voltam. Nagyon. Kérlek, Robin, bocsáss meg! Bármit megteszek, csak kérlek... bocsáss meg... - küszködtem a szavakkal. A hangom elcsuklott. Éreztem, hogy egy meleg könnycsepp végigszánt az arcomon. Meg akartam állítani a sírást, így csak pityeregtem... Nekem már csak a remény maradt.

Éreztem ahogy a könny cseppek amik a szeméből futnak le, az én hátamon is végig futnak. Hátranyúltam, és átkaroltam a nyakát, és megcsókoltam.

- Sajnálom... - átkaroltam a nyakánál fogva - Nem tudom képes vagyok e rá...nem akarok továbbra is fájdalmat okozni...lehet sokkal jobb helyed lenne egy lány mellett... - belefúrtam a nyakába a fejemet, hogy megérezhessem az illatát - de nem tudok nélküled meg lenni... - a mellkasára fektettem a fejemet, és a sírással küszködtem. - Francba is Takano! - összeszorítottam a szemet - mi a fene van velünk?! - végig futott egy könnycsepp az arcomon. Szenvedélyesen kezdtem el csókolni. Közbe pedig hagytam, hogy a könnycseppek elborítsák az arcomat.

- Hé,hé! Emberek! Távoz annak, kérem! - szóltak ránk erélyesen az alkalmazottak, akik bezárni készültek az iskolát. Eleresztettem Takanot, és elindultam előre. Nem tudtam velem akar e menni de én vele akartam menni, ezért megvártam. Aztán elhagytuk az iskola épületét. Lassan sétáltunk le az iskola bejárati ajtaja előtt lévő lépcsőn. Mikor az utolsó fokon is leléptünk, kissé félve a tenyerébe csúsztattam a tenyeremet. Felém nézett. De én elhajtottam a fejemet. Annyira zavarban voltam, hogy képtelen voltam a szemébe nézni.

Nem láttam tisztán, de úgy éreztem elmosolyodik. Szorosan megszorította kezemet.

- Hideg van... - jegyeztem meg halkan, és felnéztem az égre. Elég sötét volt. Habár nem volt korom sötét. Az égen ezernyi csillag ragyogott. Szerettem volna hosszú ideig kóborolni a csodálatosan csillogó kék ég alatt Takano kezeit szorítva - Gyönyörű az ég! - célozgattam, aztán Takanora néztem. Láttam hogy látszik a lehelete ahogy kifújja a levegőt. Elvágódtam, megfogtam a másik kezét is, és megint megcsókoltam. Szükségem volt rá. Úgy éreztem, hogy mindent percet ki kell használnom vele. Mert éreztem, hogy van vége ennek az útnak, s nem sokára a végére érek, még akkor is, ha sosem látom az útvégi sötétséget. Szorosan magamhoz öleltem. - H...haza mehetek veled? - kérdeztem halkan, szorosan hozzá bújva. Pofátlannak tartottam magamat, amiért az előbb leordítottam a fejét, most meg azt várom tőle hogy beengedjen a lakásába, de akartam.

- Persze... - leheltem. A hideg szinte majd' megfagyasztotta az orrom, a kezeim, meg az egész testem. Mégis, Robin kezei, a csókjai, pusztán a tudat, hogy ott van mellettem, és szeret, melegséget hozott a testembe. Lassan sétáltunk le a dombról. Éreztem, hogy mellettem Robin remeg. Megálltam, és megvártam, hogy ő is megálljon. Hátulról átöleltem, majd megcsókoltam a nyakát. - Miért remegsz? - kérdeztem aggódva. Sokkal kedvesebb akartam lenni vele, mint voltam. Éreztem bőre melegét, és beszippantottam a bőrének illatát. Imádtam. Majd tovább indultunk. Az út tovább vitt minket a házamhoz. Nem akartam annyira gyorsan hazaérni, ezért egy kerülőutat tettem. Célom már ki volt tűzve, csak el kellett érnem. Megálltam a játszótér kellős közepén. - Itt láttalak meg először téged. És itt lettem beléd szerelmes. - suttogtam elpirulva. Odamentem hozzá, majd újból átkaroltam, és egy gyengéd csókot adtam neki, majd boldogan mosolyogtam rá. Annyira boldog voltam. Visszatekintve, annak a veszekedésnek semmi értelme nem volt. Mikor hazaértünk, Masato letámadott. - Takano! Megértem, hogy bánatos vagy, meg minden, de ne hagyd szana-széjjel a piszkos cuccodat a szobádba. - dörgölt az orrom elé egy zsepit, amin az én nektáram virított. Visszagondolva, az egész szobát befedte a piszkos zsepitenger. Elvörösödve néztem Masatora, aki időközbe felfedezte a mögöttem bújkáló Robint. - Ó, na kibékültetek? Az jó. Főztem vacsit, egyétek meg. Én elmegyek Kizunához egy kicsit. - mondta, majd felvette a cipőjét. Kilépett az ajtón, majd Robin füléhez hajolt. - De azért ne romboljátok szét a házat a távollétemben. - láttam, hogy Robin fülig vörösödik, de én egy mukkot se hallottam az egészből. Majd becsukódott az ajtó, és magunkra maradtunk a ház kellős közepén.

Éreztem ahogy a szoba melege beszivárog a bőrömön. Masato kiabált valamit, de nem hallottam tisztán, csak annyit láttam, hogy Takano elpirult, amiből arra következtettem, nem is akarom tudni miről van szó. Meg egyébként is elvoltam foglalva a gondolataimmal. Fura volt újra Masato hangját hallani, és újra látni ezeket a falakat. A konyha felől kellemes illatok közeledtek felém.

- Főztem vacsit, egyétek meg - mondta Masato. Még mindig próbáltam távolságot tartani tőle, ezért igyekeztem a lehető legközelebb húzódni Takano háta mögé. Talán kicsit morcos arcot is vágtam, amikor a fülemhez hajolt. - De azért ne romboljátok szét a házat a távollétemben - fülig vörös lettem, aztán halottam hogy mögöttem záródik a bejárati ajtó, és lassan kezdett szűnni a végtelen pír az arcomról. Még mindig kicsit vörösen, gyengéden tartva Takano kezét az enyémbe, felvezettem a szobájába. Sötét volt. Nem égtek a villanyok, éppen csak annyi fény szűrődött be a számomra hatalmasnak tűnő szobába, amit a hold fénye ajándékozott. Elengedtem a kezét, és finoman becsuktam az ajtót, aztán hogy biztosra menjek, a kulcsot is lefordítottam a zárba. Háttal az ajtónak támaszkodtam. Gyengéden magamhoz húztam Takanot, és finoman csókolgatni kezdtem. Egyre szenvedélyesebben csókolt vissza. Éreztem ahogy ajkai lassan a nyakamra csúsznak, kezei pedig óvatosan próbálják lehúzni a vállamról a pulcsit. Nagy levegőket vettem, hallani lehetett a rezzenéstelen éjszakában. Mikor végre lehámozta a vállamról a felsőmet, még lejjebb haladtak ajkai - a vállamra. Apró, kicsi, mégis szenvedélyes csókokkal égette őket, miközben kezei még mindig a ruhámmal babráltak. De már nem sokáig. Igazság szerint, pillanatok alatt lerángatta rólam felesleges ruházataimat. Aztán újra az ajkaimat támadta. Azt éreztem rajta amit magamon is: ki van éhezve. Ki van éhezve ezekre az érzésekre.

Kezeim fölfelé simítottak a mellkasán, egészen a válláig. Lehúztam róla a fölsőjét. Aztán kezeim lefelé haladtak meztelen mellkasán, hogy lenti ruházataitól is meg szabadíthassam. Éreztem hogy megfeszül a testem, és olyan volt mintha az agyamban is el akarna valami pattanni. Annyira más érzés volt az ő szobájában, mint a kórházban. Lassan a hatalmas franciaágy felé oldalazott velem. Szép óvatosan, a lehető legnagyobb gyengédséggel az ágyra fektetett, és a fülemet kezdte harapdálni.

A testem alsó fertálya, ahogy összeért az övéével, érzete, hogy már neki is kőkemény. Nem mintha nem éreztem volna már csak a csókjai édes ízéből is. Kezei végig pásztázták túl hevült testemet, egészen a megfeszült kőizmomig. Kisebb köröket rajzolva rá, simította végig teljes terjedelmében.

- Agh... - nyögdécseltem, pont olyan idétlenül mint a kórházban. A bennem rejlő angyal áldás a átfolyt az ujjai között, bemocskolva az egész ágyat. - Takah...no - azt akartam mondani, hagyja abba, mert piszkos lesz a lepedő, de képtelen voltam végig mondani míg a kezei oly vígan fogócskáztak férfiasságommal.

Lejjebb csúszott a teste az enyémen. Éreztem ahogy nyelve hegye, óvatosan hozzá ér fegyverem hegyéhez. Tudtam hogy nem kéne, de nem bírtam ki, hogy ne nézzek tűz vörös arcára.

- Ngh...agh.. - nyögtem kicsit erősebben, erősen szorítva a lepedőt. - Ne...nem bí..rom... - dadogtam, mikor a testem is feladta, és kiadta nektárját.

Miután Masato elment, szenvedélyesen estünk egymásnak. Nem is igazán emlékszem, mert Robin közelsége épp olyan volt, mint az alkohol. Részegítő, kellemes, és boldogsággal tölt el. Elpirult arccal néztem rá, testemről folyt az izzadság. Férfiassága remegett a nyelvem körül, amellyel szenvedélyesen kényeztettem. Annyira finom volt a fegyvere, hogy akaratlanul is, egy picikét beleharaptam. Gyorsan ránéztem, ahogy a fájdalomtól teli arccal engem fürkészett, és nyugtatóan szopogatni kezdtem kemény férfiasságát. Éreztem, hogy néha megremeg, de még nem eresztette belém a nektárját. Mikor aztán sikerült elmennie, nyöszsörögve remegett a testem alatt. Letöröltem ajkaimról a felesleges nektárját, a többit pedig lenyeltem. Felizgult nemiszervvel huppantam le az ágyra, és vártam, hogy tegyen valamit, de semmit nem tett. Gondolkozóba estem, hogy miért nem teszi. Talán ő szeretne lenni megint alul? De én mindent megteszek érte, kerül amibe kerül. - Robin... ha szeretnéd, leszek én a passzív fél... - suttogtam. Igazából nagyon végytam rá, hogy az újra kőkemény fegyvere az én testemben legyen, és érezzem őt, hogy magamba szorítsam, és, hogy belém élvezzen. Magától a gondolattól is felizgultam, majd a férfiasságomból előkerült a jól ismert előnedv. Ujjaimmal letöröltem, majd nyalni kezdtem. Érdekes. Eddig nem is tudtam, hogy a férfiak testnedve ilyen finom legyen. - Szeretném, ha magadévá tennél... te... engem... - suttogtam. Féltem, hogy mit mondd. Hiába tudtam, hogy én vagyok az aktív fél, most valamiért passzív akartam lenni. Testem remegni kezdett. Hát, be kellett vallanom, az idő ekkortájt nem volt a legfényesebb. És a legmelegebb sem. Habár nem soká június volt. Azaz, ma volt május 28-a. Mindjárt itt a nyár... De én akkor is szeretném, hogy Robin magáévá tegyen. Érezni akarom magamba őt. Én is érezni akarom azt az érzést, amit ő érzett, mikor én tettem meg vele...

- Takano... - suttogtam válaszul - neh...nem tudom... - hebegtem, és még a könnyem is kicsordult kissé. Hihetetlen milyen idióta vagyok. Hiszen csak egyszerűen meg kéne tennem. De tényleg nem tudom meg tenni...félek, még így is...nem tudom. Letöröltem a szememről azt a pár csepp könnyet, aztán föltápászkodtam rá. Végig simítottam az alattam lévő testén. Jó érzés volt, hogy fölötte vagyok, de ugyan akkor, így még jobban remegett a lábam. Alig voltam képes megülni rajta. - Kérlek, Takano... - mondtam, mielőtt betettem volna neki. Amolyan könyörgő pozícióban, hogy adjon egy kis erőt, amivel képes leszek megtenni.

- Agh... - sikítottam, amikor éreztem hogy bent vagyok. Sokkal keményebbnek és durvábbnak éreztem magam. Igazán felemelő volt látni ahogy alattam fekszik. Láttam a verejték cseppeket az arcán, és hallottam ahogy hangosan nyög. Teljesen vészemet kaptam tőle, és ösztönösen gyorsítani kezdtem. - Agh...aghh... - nyögtem szaggatottan. Szinte azonnal elmentem. Tisztán éreztem, ahogy kifolyik benne testem anyaga. Elélveztem benne, olyan mámorral, mint ahogy ő tette azelőtt. Takano érezte, és a vállamnál fogva az ágyhoz nyomott, amivel újra én lettem a passzív fél. Elmosolyodtam. Jó volt újra a helyemen lenni, újra az arcát látni. Aztán megéreztem a lökéseit.

- Ahhh... - nyögtem hangosan. Takano teste gyorsan mozgott. Durvának, mégis kényeztetőnek éreztem, ahogy bennem mozog szenvedélytől túl hevült nemi szerve - Tah...Takhh...anohh... - nyögtem az utolsókat. Aztán egy utolsó férfias sikollyal mindketten az ágyra hullottunk.